1968. január 21-én, egy szép vasárnap délután “HOBO 28”, az amerikai légierő B-52G Stratofortress stratégiai nukleáris bombázója komótosan zabálta a kilométereket a Szovjetunió határáig terjedő járőrútvonalán, a hétfős legénységen kívül négy hidrogénbombát is cipelve gyomrában. A HOBO 28 hidegháborús légi készültség részeként repült a grönlandi légtérben: a titkos Krómkupola kódnevű küldetések során 1960 és 1968 között termonukleáris fegyverekkel fölszerelt B-52-esek járőröztek az USA és Kanada körül, több szakaszon is megközelítve az ellenséges szovjet területeket, átröpülve a Dániához tartozó jeges sziget nyugati csücske fölött. Az atomjárőrözés célja az volt, hogyha netalán szovjet atomcsapás érné az Egyesült Államokat, akkor a folyamatosan levegőben lévő bombázók a legrövidebb időn belül válaszcsapást mérhessenek a kijelölt távol-keleti célpontokra. Hogy miért ért véget 1968. január 22-én a Krómkupola, arra rémálomba illő magyarázat következik.

Hat órával azután, hogy a gép fölszállt a plattsburghi légibázisról, majd a levegőben megtankolt a hosszú útra, Grönland fölött, a thule-i amerikai légibázistól 140 kilométerre az eseménytelen repülés villámgyorsan katasztrófába torkollott. A sarki viszonyok miatt túlterhelt és amúgy is alultervezett fűtésrendszer miatt tűz ütött ki a fedélzeten, az első pilóta pedig vészjelzést adott le és kérte a thule-i bázist, hogy adjanak engedélyt kényszerleszállásra.

A helyzet azonban pár perc alatt végzetessé vált: a gép személyzete nem tudott megbirkózni az egyre terjedő lángokkal, az alsó fedélzeten tomboló tűz elérte a bombázó elektromos rendszereit, a füst pedig elárasztotta a pilótakabint. A B-52-es rövid időn belül irányíthatatlanná vált. John Haug, a gép parancsnoka végül letett a kényszerleszállásról és a repülőgép elhagyása mellett döntött. Amikor a bázis fölé értek, hatan katapultáltak, míg hetedik társuk, Leonard Svitenko, a gép másodpilótája a gép hasán lévő vészkijáraton ugrott ki a gépből. (Csak ő nem élte túl a balesetet, ugrás közben beverte a fejét és sérüléseibe belehalt.)

4×1,1 MT

HOBO 28 rövid ideig még továbbröpült északnak, majd balra dőlve nagy sebességgel zuhanni kezdett és körülbelül 12 kilométerre a légibázistól, viszonylag lapos szögben a jégmezőbe csapódott. Az üresen is 83 tonnás, üzemanyaggal és rakománnyal töltve pedig nagyjából 200 tonnás repülőgépből szinte semmi sem maradt. A négy B28FI típusú, egyenként 1,1 megatonnás, komplett nagyvárosok elpusztítására alkalmas hidrogénbomba közül három egész biztosan megsemmisült: gyújtószerkezetük a fizikai behatás következtében fölrobbant, aminek következtében a bennük lévő plutónium, trícium és urán nagy területen szétszóródott. Az, hogy nem történt nukleáris robbanás, nem a szerencsének köszönhető, hanem a gondos fegyvertervezésnek: szerkezetük úgy lett kialakítva, hogy hasonló balesetek esetén ne lépjen működésbe se az elsődleges (fissziós) se a másodlagos (fúziós) része a bombának. A környezeti kár így is hatalmas volt, ráadásul a helyzetet súlyosbította a száz tonnányi kiömlött, fölrobbant és órákig égő üzemanyag is.

A hatalmas fizikai és hőhatás következtében a jég a becsapódás helyénél kb 160 méteres körben beszakadozott, meg is olvadt, majd visszafagyott, a roncsok egy része és a lőszerek, valamint egyes feltételezések szerint a negyedik hidrogénbomba a 180 méter mély tengerfenékre süllyedt. Ez utóbbi vélekedések abból táplálkoztak, hogy a terület későbbi átkutatásakor nem találták meg a negyedik bomba fő alkotórészének (a másodlagos, dúsított uránt tartalmazó fúziós rész) maradványait, noha a légierő azt állította, hogy mind a négy bomba megsemmisült.

Körülbelül nyolcszáz méter hosszú és 160 méter széles sávban feketedett el teljesen a hó és jégmező, és csaknem nyolc négyzetkilométeres területen szóródtak szét a gép roncsai és a hidrogénbombák anyagai. A legénység hat túlélő tagját viszonylag hamar, pár órán belül megtalálták a mentőalakulatok, másnap pedig kezdetét vette a takarítás, amihez foghatót nem nagyon látott addig a világ.

A még sarki sötétségbe burkolózó, hóviharok söpörte grönlandi zónában Richard O. Hunziker, a légierő dandártábornoka vezette a Tajtékos Jég kódnevű, hónapokig tartó műveletet. A nevét viselő tábor építését már másnap megkezdték. Ha az időjárás engedte, a táborban lakó 30-40 amerikai katona és 10-12 inuit lakos dolgozott a jégen, hozzájuk csatlakozott alkalmanként akár 250 további munkás. A takarító művelet ideje alatt összesen 565 amerikai és 85 dán dolgozott csaknem az érintett nyolcvan négyzetkilométernyi területen. Ők szedték össze a gép még fellelhető darabjait, és mivel a Grönlandot birtokló Dánia kormánya – érthető okokból – ragaszkodott a teljes kármentesítéshez, ők gyűjtötték össze az útmaró gépekkel fölkotort szennyezett havat és jeget.

A sugárzó anyagokkal és mérgező üzemanyag-származékokkal szennyezett jeget üres vasúti olajtartályokba töltötték, és egy texasi hulladékkezelő cég telepére szállították. Tucatjával vitték a hajók a halálos acélkapszulákat Amerikába, és így is április 10-re végeztek a munka fő részével. Az összesített adatok szerint a munkások 71 darab 94 ezer literes tartályt és 268 darab 6800 literes tartályt szennyezett hóval, jéggel, vízzel, emellett 14 nagy konténert és 192 hordót a repülőgép darabjaival töltöttek meg. A hidrogénbombák magjainak szétszóródott plutónium és urán darabkáit ezekkel együtt vitték vissza az Egyesült Államokba.

Hol a 4. bomba?

A munka fő része április 10-ig tartott, de a részben titkos műveletek nem álltak le. 1968 augusztusában egy kis kutató-tengeralattjárót vezényeltek a térségbe. A Star III hivatalosan a tengerfenékre süllyedt roncsok után kutatott a jégmező alatt, de küldetése alapvetően a negyedik bomba vagy legalábbis annak másodlagos, fúziós részének felkutatása volt. A Star III nem járt sikerrel, az amerikai hivatalos álláspont pedig máig az, hogy a B-52-es balesetében mind a négy hidrogénbomba megsemmisült. Ezt időről-időre megkérdőjelezik újságcikkek, azt állítva, hogy az egyik hidrogénbomba még mindig a tenger fenekén pihenhet. A BBC 2008-ban titkosítás alól feloldott jelentéseket idézve azt írta, hogy a katasztrófát kivizsgálók valóban csak három bombával tudtak minden kétséget kizáróan elszámolni. Egy 1968 januárjában kelt jelentés szerint a B-52-es becsapódásának helyén a jég egy részen úgy fagyott vissza, hogy látszódtak benne az egyik bomba ejtőernyőjének kötelei. Ebből arra lehet következtetni, hogy valami, mondjuk egy forró vagy égő bombarész átolvasztotta a jeget és a tengerbe merült. Egy 1968. júliusi jelentésből pedig az derült ki, hogy a bombák fissziós részét összegyűjthetetlenül szétszórta a robbanás. Három bomba esetében a fúziós részek uránmagja 85 százalékban meglett, de a negyedik bomba fúziós részének teljesen nyoma veszett. Összességében a teljes plutóniummennyiség 35 százaléka és a teljes uránmennyiség egyharmada nem került elő a takarító művelet során.

A thule-i incidens másnapján a stratégiai légiparancsnokság azonnal fölfüggesztette a Krómkupola küldetéseket. A B-52-esek nem repültek többé hidrogénbombákkal, helyette magas fokú készültségben várakoztak bázisaikon. Az atombombákat tervező mérnökök pedig továbbfejlesztették a bombák működési mechanizmusát, hogy a gyújtótöltet még extrém körülmények közt se robbanhasson fel, ne okozzon környezeti katasztrófát ilyen súlyos balesetek esetén a szétszóródó hasadóanyag. Azt, hogy egyben vagy darabjaira törve nyugszik egy amerikai hidrogénbomba Grönland jege alatt, talán sosem tudjuk meg.

Források:

• 1968 Thule Air Base B-52 crash (Wikipedia)
• Operation Chrome Dome (Wikipedia)
• The Last Flight of Hobo 28 (History Net)
• Mystery of lost US nuclear bomb (BBC)
• Project Crested Ice. USAF B-52 Accident at Thule, Greenland, 21 January 1968 (.pdf)
• Project Crested Ice. A joint Danish-American report on the crash near Thule Air Base on 21 January 1968 of a B-52 bomber carrying nuclear weapons (.pdf)