Hogy Steve Jobs zseni volt, az kétségtelen, elvégre ő vezette az Apple-t, amikor a cég piacra dobta a kétezres évek két emblematikus készülékét: az iPodot és az iPhone-t. Az iPod nem az első hordozható mp3 lejátszó volt, ahogy az érintőképernyővel sem az iPhone rukkolt elő, mégis ez a két eszköz lett „A” Hordozható Lejátszó és „Az” Okostelefon.

Az iPod 2001 októberében jelent meg. Ijesztő belegondolni, hogy annak már lassan 17 éve, ugye? Pedig lehet ezt még tovább fokozni:

Az iPodot nem a kaliforniai Cupertinóban találták föl, hanem Angliában. A 23 éves Kane Kramer két évvel fiatalabb barátjával, James Campbell-lel dolgozta ki a hordozható, fix adathordozós zenelejátszó ötletét. Az IXI System fantázianevű, cigarettásdoboz méretű rendszernek saját képernyője és négyirányú navigációt segítő gombkiosztása volt.

1979-ben a memóriacsipek kapacitása még korlátozott volt; a meglévő csipekre nagyjából három és fél percnyi zenét lehetett rögzíteni. Kramer viszont biztos volt benne, hogy a jövőben ez meg fog változni. Lelki szemei előtt megjelentek a piacot elárasztó, jó minőségű digitális zenelejátszók, amikből a zenerajongók és a lemezkiadók is profitálhatnak.

A lejátszó Kramer ötlete volt, de a megvalósítás már Campbell nevéhez köthető, aki remekül értett a barkácsoláshoz. Négy prototípust is készített; az ötödik, preprodukciós fázisba került példánynak vevője is akadt a londoni ARPS-en. Viszont maga a lejátszó még nem is lett volna olyan látnoki képességekre utaló találmány, mint az ahhoz kapcsolódó infrastruktúra, amivel

Néhány pont, amiben Kramer igazi látnoknak bizonyult:

• A tervek szerint a digitális zenét a felhasználók telefonvonalon tölthették volna le, ha magukkal viszik a lejátszót az üzletbe, és fölmásolják a megvásárolt zenét az IXI memóriacsipjére, amit kazettaként lehetett volna cserélni.
• A digitális terjesztéssel a vásárló azonnal hozzájuthatott volna az áruhoz, és mivel a digitális zenének nincs adathordozója, a kiadók spórolhattak a gyártási költségen.
• További előnyt jelentett, hogy így egy-egy előadó teljes katalógusa elérhető lett volna, és az új művészek finanszírozásából fakadó kockázat is csökkenhetett volna.
• A fizetési modellt azonnali mikrotranzakció formájában lehetett volna intézni.

Csupa olyan ötlet, amit ma már rutinszerűen alkalmaznak, de 1979-ben még sci-fi volt. És ez még semmi: Kramer a digitális jogkezelést, a DRM-et is megjósolta. Úgy tervezte, hogy a megvásárolt zenéket egy biztonságos, zárt rendszerben terjesztették volna, ahol a hálózat végpontjai maguk a kereskedők, így nem lehetett volna titokban feltörni a rendszert – ez meggátolta volna a kalózkodást. Az IXI digitális formában tárolt zenéjét az otthoni lejátszóegység alakította volna hanggá, amikor a vásárló csatlakoztatta az eszközt.

De, mint tudjuk, a dolgok másként alakultak. A csipeken tárolt digitális zene csak évtizedek múlva vált életképes piaci termékké, és az Apple lett az első, aki az iPoddal és az iTunes-szal megteremtette a vásárláshoz szükséges zárt infrastruktúrát. Kramer kétségkívül megelőzte a korát, de az Apple volt az, aki a jelenre figyelve a legtöbbet hozta ki a digitális zenelejátszásból. Azóta az iPod is elavult termékké vált, de a digitális zene még mindig velünk él.

(Kane Kramer: The IXI Player | Wired)