Addig enni, míg bele nem halsz – az ember tulajdonképpen minden karácsonyi családi vacsora alkalmával, valahol a halászlére és a töltött káposztára ráküldött első rúd bejgli magasságában elgondolkodik azon, hogy lehetséges-e ez. (És itt az elején szögezzük le, hogy nem a hosszú távú halálra evésről beszélünk, ami nagyon is lehetséges, sőt, az elhízás és az abból fakadó betegségek éves szinten több millió áldozatot szednek világszerte.)

A művészeket is régóta izgatja a kérdés, elvégre van valami költőien bizarr abban, hogy az ember a túlzásba vitt létfenntartásba haljon bele. Persze ők inkább metaforikusan értelmezik a dolgot: volt már az önmagát felemésztő fogyasztói társadalom allegóriája a hetvenes évek botrányfilmjében, a Nagy zabálásban; a kisember groteszk és kudarcba fúló lázadása a hatalom ellen Móricz novellájában, a Tragédiában; vagy a bibliai főbűnökben fürdő társadalmat figyelmeztető büntetés a Hetedikben.

De vajon képes-e az ember valóban halálra enni magát, vagy a szervezet ugyanúgy átveszi az irányítást és megvédi magát ilyen esetekben, ahogyan azt sem hagyja, hogy a fulladásos halálig tartsuk vissza a lélegzetünket?

Gasztroenterológusok szerint elméletileg nem lehetetlen, de szerencsére a gyakorlatban nagyon ritka, hogy valaki addig egyen, hogy megreped a gyomorfala. A gyomrunk nagyon erős és rugalmas izomszövetből épül fel, és emiatt könnyen tágul. A befogadóképessége alapból nagyjából másfél-két liter (ennyi kaja tárolásánál érezzük úgy, hogy jóllaktunk), de 3-4 literesre is képes kitágulni – sőt, kórboncnokok mértek már 12 literest is, mondjuk ennek a gazdája tényleg belehalt a megtöltésébe. Persze a méret és a tágulási kapacitás egyénenként változhat, és ez nem is mindig függ össze szorosan a testalkattal. Az evőversenyek sztárjai például sokszor kimondottan sovány, sőt sportos testalkatú emberek.

Ahogy a gyomor telítettsége kezd közeledni a maximális szinthez, védekező mechanizmusként a szervezet bekapcsolja a hányingert, és így igyekszik kiüríteni a túlterhelt gyomrot. Ez valójában sokkal veszélyesebb, mint előtte a nagyon sok evés, úgy is mondhatjuk, hogy

A sok erőltetett nyelés, majd a hányás következtében ugyanis megrepedhet a nyelőcső, ezt hívják Boerhaave-szindrómának. A vérzés, illetve a seb óhatatlan elfertőződése nagyon gyors sebészi beavatkozás és antibiotikum-kúra hiányában a biztos halálhoz vezet.

Itt meg kell emlékeznünk még a Prader–Willi-szindrómáról, ami egy ritka genetikai rendellenesség, és aki ebben szenved, annál nem (vagy nem mindig) működik az éhségérzetet kikapcsoló mechanizmus, amikor megtelik a gyomra. A betegek gyakorlatilag folyamatosan éhesek, és addig esznek, amíg étel van előttük. Az esetek többségében morbid módon elhíznak, és a halálra evéses incidensek áldozatai is általában közülük kerülnek ki.

És van még egy módszer a halálra evésre, ez az úgynevezett újratáplálási szindróma, ami azokra jelent veszélyt, akik hosszú éhezés után nem fokozatosan térnek vissza a normál étrendre, hanem hirtelen esznek sokat. Ezt először hadifogságból szabadult katonáknál figyelték meg, és a közhiedelemmel ellentétben nem attól van, hogy a hirtelen megterheléstől szétrobban a gyomor. (Ezt, mint láttuk, általában kivédi a szervezet a hányással.)

Amikor az éhezés után a test végre táplálékhoz jut, újra beindul az inzulin kiválasztása, a vércukorszint megemelkedik, ez pedig újraindít egy csomó, a szervezet normál működésére jellemző folyamatot, mint például a glikogének, zsírok és fehérjék szintézise. Ez viszont olyan anyagokat igényel, amikből az alultápláltság miatt amúgy is szűkében van a szervezet, például magnéziumot és foszfátot. Ha ezekből az utolsó tartalékokat is elfogyasztja a szervezet, az súlyos só-vízháztartási kilengéseket okoz, ami szívelégtelenséghez vezet, az pedig halálhoz. A szindróma ma már elég jól dokumentált, és részletes felvezető diétákat dolgoztak ki a dietetikusok és orvosok a hosszú böjt, anorexiás epizódok vagy komoly alultápláltság után a normál étkezésre visszatérők számára.