Libéria egy nagyjából Magyarország méretű ország Nyugat-Afrikában, azon a környéken, ahol annak idején Aranypart (ma: Ghána), Rabszolgapart (ma: Togo és egy kicsit Nigéria), és Elefántcsontpart (ma: Elefántcsontpart) terült el, erre rímelve az ország neve is Bors-part volt, a gazdag fűszernövény-ültetvényekre utalva. Libéria 1847-ben lett Libéria, Afrika első független köztársasága, amit az Amerikából visszatelepített, felszabadított rabszolgák alapítottak, persze erős segítséggel az Egyesült Államoktól. Ezt mutatja többek között a zászlajuk, ami ugyanolyan csillagos-sávos, mint az amerikai (csak egy szál csillaggal), illetve a főváros Monrovia, amit az akkori amerikai elnök James Monroe-ról neveztek el, ahogy Washington D.C-t George Washingtonról az óceán túloldalán.

Ilyen indulás mellett az országnak illene igazi mintademokráciának lennie, de a biztató kezdet után pár dolog félrecsúszott, így aztán nagyjából száz éven át gyakorlatilag egypártrendszer volt az országban. Az ellenzék elvileg nem volt betiltva, csak valahogy a választásokon mindig a nacionalista-konzervatív Whig párt kapott elsöprő többséget. (A Whig párt is amerikai mintáról kapta a nevét, ott a mai Republikánus Párt elődjét hívták így, még maga Abraham Lincoln is a tagja volt 20 évig, mielőtt az első republikánus elnök lett volna.)

Így jött el 1927, amikor a két elnöki terminuson már túl levő, és a harmadikra készülő Charles Dunbar Burgess King úgy érezte, hogy veszélyben a hegemónia, mert az ellenzéki Néppárt jelöltje, bizonyos Thomas J. Faulkner túl népszerű, és szoros lehet a választási eredmény. Az elnök aránylag egyszerű választási csalási módszert választott: úgy intézte, hogy a saját pártjának aktivistái a fejenként járó egy helyett bármennyi szavazatot leadhassanak.

Csak éppen a saját támogatói túlzott lelkesedésével nem számolt. Az aktivistáktól elég lett volna fejenként néhány plusz szavazólap, de ők a történelmi téttől megrészegülve (vagy éppen megrettenve) ezrével gyártották a kamu voksokat. Így esett, hogy Kinget óriási, 96,4 százalékos szavazataránnyal választották újra. Apró szépséghiba, hogy ez 243 ezer szavazatot jelentett, Faulkner 9 ezrével szemben, úgy, hogy az országban összesen 15 ezer regisztrált választópolgár élt. A választás tisztasága felett őrködő állami szervek nem észleltek semmi gyanúsat vagy potenciálisan törvénysértőt, így Kinget hivatalosan beiktatták a harmadik terminusára is elnöknek.

Faulknert azonban nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen kudarc miatt feladja az ambícióit, és új támadási felületet talált. Óriási botrányt kerített abból, hogy a kormány tagjai, az elnökkel az élen, nyakig benne vannak a Nyugat-Afrikában még a 20. század elején is virágzó rabszolgakereskedelemben. Az ügy egészen az ENSZ elődjének számító Népszövetségig jutott, ahol külön bizottságot állítottak fel a tisztázására. Az esetet kivizsgáló jelentés 1930-ban készült el, és ha rabszolgakereskedelemre nem is talált bizonyítékot, arra igen, hogy az elnök személyesen is profitál államilag felügyelt kényszermunkások munkájából, illetve erős utalások voltak konkrét rabszolgamunkára is. Amikor már Libéria tagságának felfüggesztését pedzegették emiatt a Népszövetségben, King rövid úton lemondott.

1931-ben így új választásokat írtak ki, amin Faulkner újra elindult, és – nem, nem nyerte meg, kikapott King akkor tíz éve hivatalban levő külügy- és egyszerre belügyminiszterétől, Edwin Barclaytől. A szavazatok számát és arányát nem hozták nyilvánosságra. Barclay egészen a második világháborúig volt elnök, hogy aztán átadja a posztot a modern Libéria atyjaként tisztelt William Tubmannek. Tubman alatt már nem voltak ilyen csúnya szavazási anomáliák, a demokrácia valósággal kivirágzott. Hatszor választották újra, ebből három alkalommal konkrétan 100 százalékos szavazataránnyal. A leggyengébb választási eredménye 99,51 százalék volt.