Kevésen múlott, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborús fegyverkezési versenye a világűrben folytatódjon. Az űrháborús verseny kiindulópontja Ronald Reagan egykori amerikai elnök 1983-as tévés beszéde volt, amikor pár percben kifejtette a később csillagháborús tervként emlegetett elképzelését az ellenséges atomrakétákat semlegesítő SDI-programról.

A bejelentés igencsak megrémítette a szovjet vezetést, hiszen ezzel borult volna a kölcsönös megsemmisítés elve, a hírhedt MAD doktrína. Villámgyorsan kidolgoztak egy tervet arra, hogy hatástalanítani tudják az Egyesült Államok műholdjait.

Törekvésük a Poljusz-Szkif küldetésben ért véget 1987. május 15-én, és ha akkor sikeresen pályára állt volna a felbocsátott műhold, ma egészen más világban élnénk.  

A szovjetek már 1976-ban elkezdték két űrbéli védelmi rendszer kidolgozását, ezeket a Mir űrállomás moduljának álcázva akarták felküldeni a világűrbe. A Kaszkád egy rakétákkal felszerelt modul lett volna, ezzel a magasabb pályán keringő műholdakat akarták leszedni, míg a Szkif nagy teljesítményű lézerfegyverével az alacsonyabb pályán keringő műholdakat vették volna célba.

Az a tény, hogy az USA nem rendelkezett a megtámadni kívánt műholdakkal, nem igazán zavarta a szovjet vezetést, és elképesztő energiát öltek a projekt kivitelezésébe. Az SDI-terv bejelentése sínre tette az addig csak kutatólaborokban vizsgált Szkif és Kaszkád projekteket.

Az Enyergija rakétával akarták felvinni az űrbe a Szkifet, a negyven méter hosszú, négy méter átmérőjű és száz tonnát nyomó gigantikus modult. A fedélzetén el kellett helyezni kisebb hajtóműveket, hogy pályára tudják állítani, kellettek rá napelemek, egy széndioxid-tartály a lézerhez, és két turbógenerátor. A mozgó alkatrészek miatt azonban nagyon pontatlanná vált volna a lézer. A mérnököknek kis tornyot kellett beépíteni, hogy pontosítani tudják a célzást. A túlmelegedett gázokat is ki kellett szellőztetni.

Az egész rendszer olyan összetett lett, hogy a mérnökök látták, minden egyes alkatrészt külön-külön tesztelni kellene. Ezen a kérdésen azonban hamar túltették magukat, amikor 1985-ben felkínálkozott egy 1986-os rakétaindítási lehetőség.

1986. januárjában már a Poljusz-Szkif volt a legfontosabb szovjet űrprogram, és akadt olyan időszak, amikor egyszerre 70 repülőgép- és űripari társaság dolgozott a kivitelezésen. Ekkorra viszont már az is világos volt, hogy működésképtelen lézerrel fogják felbocsátani a rendszert, kimondottan tesztelési céllal. 

Az eredetileg tervezett időponton apróbb műszaki okok miatt is változtatni kellett, ám ennél jóval komolyabb politikai okok is szerepet játszottak a fellövés későbbre halasztásában. A kommunista párt élére kerülő Mihail Gorbacsov gazdasági reformokat akart végrehajtani, és a katonaság megnyirbált költségvetése az űrprogramot is hátrányosan érintette. Az új szovjet vezető már nem látta akkora veszélynek az amerikai SDI programot. 1987. januárjában, alig pár héttel a felbocsátás előtt, legfelsőbb utasításra a küldetést lényegében értelmetlenné tették, nem tesztelhették gázszellőztető rendszert és a célzást sem.

A rakéta három hónapot állt indításra várva, mígnem 1987. május 15-én eljött a nagy nap. A hatalmas Enyergija rakéta felemelkedett, pályára állt, és a Poljusz-Szkif szépen levált a fokozatról. Ekkor jött volna az, hogy a Pojusz-Szkif átfordul, mielőtt begyújtja a saját hajtóműveit, ám egy hibás kód maradt a fedélzeti számítógépben, és a szükséges egy helyett kétszer fordult át. Amikor beindultak a hajtóművek, a Poljusz-Szkif orral a Föld felé állt. Az egész szétesett és elégett a légkörben.

Így nem került a hidegháború végén szovjet lézerfegyver az űrbe. Az pedig már sohasem fog kiderülni, hogy a rendszer mennyire lett volna hatékony fegyver az amerikai műholdakkal szemben.

(Borítókép:  Az amerikai csillagháborús terv részét képező "űrlézer" koncepciórajza - forrás: U.S. Air Force)