A kereszténységnek Jézus halála után még jó pár évszázadig elég sanyarú sors jutott a Római Birodalomban: maga a vallás az ókeresztény gyülekezetekkel együtt tiltottnak számított, a híveket üldözték, sűrűk voltak a mártírhalálok. Ez egészen 313-ig tartott, amikor Nagy Konstantin császár kiadta a szabad vallásgyakorlást engedélyező milánói ediktumot, és azzal legalizálta a kereszténységet, utat adva ahhoz, hogy aztán a birodalom, majd egész Európa domináns vallásává nőjön. Később ő hívta össze az első niceai zsinatot, ami történelmi jelentőségű volt az egyház szervezetté válásában és megerősödésében. Például itt fogadták el a Húsvét időpontját, és a niceai hitvallást, amit máig szinte az összes keresztény felekezet elfogad és használ (a magyar köznyelv Hiszekegy néven ismeri).

Szóval Konstantinnak (akit az első keresztény római császárnak is tartanak, bár elég homályos, hogy hivatalosan valaha megkeresztelkedett-e) nagyon sokat köszönhet a kereszténység. De vajon mi indította erre az uralkodót? Hát az, hogy jelet látott, egyenesen az Úrtól, ami segített neki megnyerni élete legfontosabb csatáját, és azzal felülni a trónra.

És ami a kutatások szerint valójában nem volt más, mint egy hullócsillag, kicsit tudományosabban egy meteor, vagy inkább meteorraj.

A 3. században nem csak az ókeresztény egyház, de a Római Birodalom sem volt éppen jó formában, anarchia, lázadások, barbár inváziók, gazdasági válság, járványok és belső viszályok tépázták a császárságot. Ami gyakorlatilag három darabra hullott: nyugaton a Gall Birodalom, keleten a Palmüriai Császárság szakadt ki belőle ideiglenesen. Ebbe a zavaros helyzetbe csöppent bele császári trónörökösként Konstantin 306-ban, az apja, Constantinus Chlorus császár halála után. Persze a bonyolult római politikai viszonyok, és társcsászári pozíciók miatt ez nem jelentett garanciát a trónra. Annyira nem, hogy kétévnyi huzavona után végül egy elég fura konstrukció jött létre: a Constantinus előtti császár fia, Maxentius, és az ő apósa, Galerius lett megosztva az igazi császár, az Augustus, míg Konstantinnak a Caesar rang jutott, ami afféle junior császárt jelentett.

Ez pedig egyenesen és elkerülhetetlenül vezetett a polgárháborúhoz.

Maxentius és Konstantin seregei 312 októberében Rómától nem messze a Tiberis folyón átívelő Milvius-hídnál találkoztak. A sorsdöntő csata előtti este Konstantinnak jelenése támadt: egy fényesen világító keresztet látott az égen, és hozzá azt a mennyei sugallatot, hogy "ezzel a jellel hódítani fogsz". A császár azonnal kihirdette a katonák között, hogy a keresztények istene segíti őket a harcban, és a pajzsokra felfestette mindenkivel Jézus korabeli szimbólumát, a Chi Ro-t (ez a görög Krisztosz első két betűje, ügyesen logóvá összedizájnolva).

Az így feltüzelt harci morálnak köszönhetően másnap Konstantin serege szétverte az ellenséget, Maxentius belefulladt a Tiberisbe (a holttestét kihalászták, és a biztonság kedvéért még le is fejezték, aztán így parádéztak vele Róma utcáin), az új császár pedig bevonult Rómába és egyedüli uralkodóként lépett a trónra, a káosz évtizedei után új aranykort hozva el a birodalomnak.

De mi is volt az a fénylő kereszt az égen? Közel 1700 évvel később egy kutatócsoport kiderítette: egy meteort látott a császár, sőt, egy egész meteorrajt. Még a becsapódási krátert is megtalálták; a geológusok számításai szerint egy kisebb, nagyjából 1 kilotonnás atombomba energiáját szabadíthatta fel a meteor becsapódása, még lökéshullám és gombafelhő is volt. Szerencsére azokat Konstantin már nem látta, mert lehet, hogy félreértelmezte volna miattuk az égi jelet, elveszíti a csatát, és Maxentius a híresen keresztényellenes Galerius nyomására vérbe fojtja az egész vallást, mielőtt az igazán elkezdhetett volna terjedni.