A pár évszázaddal ezelőtti korokra hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint amikor a technikai és társadalmi fejlettség még elég alacsony volt, cserébe az ember békében és harmóniában élt a természettel, nem pusztította és zsigerelte ki a végsőkig az élővilágot, mint ma. Ebben persze van némi igazság, de a teljes képhez hozzátartozik azért pár, mára elfeledett, vagy legalábbis a történelemkönyvekben csak nagyon apró betűkkel szereplő motívum is.

Ilyen például a 17. század legbizarrabb látványsportja, a főleg a mai Németország területén elterjedt Fuchsprellen, azaz a rókahajítás, ami az állatkínzásnak majdnem azon a szintjén áll, mint az akkoriban Európa-szerte elterjedt ünnepi macskaégetés (erről a szokásról itt írtunk bővebben, macskatulajdonosok óvatosan kattintsanak).

A sportot a hagyomány szerint I. János György szász választófejedelem találta ki, vagy legalábbis ő tette népszerűvé az arisztokrácia köreiben. A menete nagyjából a következő volt:

• A versenyzők párokba rendeződve állnak fel az arénában, általában egy férfi, egy nő összeállításban, jellemzően jegyes- vagy házaspárok.
• Minden pár kap egy pár méter hosszú, széles, erős vászoncsíkot, amit lefektetnek a földre, és a két végét tartják a kezükben.
• Beengedik az állatokat az arénába, és azok a közönség üdvrivalgásától megrettenve fejvesztett menekülésbe és összevissza rohangálásba kezdenek.
• Amint valamelyik állat rátéved az egyik vászonszalagra, az adott pár tagjai teljes erőből megrántják annak a két végét, és így az csúzliszerűen a levegőbe repíti az áldozatot.
• Aki a legmagasabbra katapultálta a szerencsétlen jószágot, az nyert.

A hajigált állatok lehettek nyulak, vadmacskák, de a legnépszerűbb áldozat a róka volt, a régi pogány hagyomány miatt, ami a tél rossz szellemével azonosította az állatot. A feljegyzések szerint a rókadobási rekord 24 láb, vagyis több mint hét méteres magasság volt.

A sport persze elég veszélyes volt, a kicsit is figyelmetlen vagy peches versenyzők csúnya karmolás- és harapásnyomokat szedhettek össze. Az állatok nyilván sokkal rosszabbul jártak, a dobálás végére általában a mozgásképtelenségig összetörték magukat. Ekkor jött az esemény matiné része: a közönség gyerekkorú tagjai husángokkal agyonverték a sebesült állatokat. Egy svéd utazó naplója részletesen beszámol arról, hogy egy 1672-es bécsi rókadobáló versenyen ebbe a részbe beszállt maga a díszvendég, I. Lipót német-római császár és egyben magyar király is.

A rókahajítás köré ünnepségeket és egész fesztiválokat szerveztek. Volt, ahol a versenyzők jelmezben vonultak fel, és az állatokra az adott helyen ellenségnek, vagy szimplán csak népszerűtlennek számító uralkodókat ábrázoló maszkokat húztak. A leghíresebb és legnagyobb rókadobálós bajnokságot II. Ágost lengyel király tiszteletére rendezték Drezdában (ő maga is részt vett rajta versenyzőként). A rókahajítás Super Bowlján a krónikások szerint 647 róka, 533 nyúl, 34 borz és 21 vadmacska pusztult el, és extra látványosságként vaddisznókölykök és farkasok is szerepeltek a műsorban.

(A poszt fő forrásául Edward Brooke-Hitching brit történész-dokumentumfilmes könyve, a Fox Tossing szolgált, ön is beleolvashat a Google Bookson.)