Van egy Nazino nevű kicsi sziget Szibériában, 800 kilométerre északra Tomszk városától, amit Halál- vagy Kannibálszigetnek is neveznek. Négyezer, a kommunista hatalom szerint káros és haszontalan elemnek tartott ember halt meg ott, jobb híján egymásra vadászva, emberhúsán tengődve. A Sztálin vezette Szovjetunió egyik legsötétebb horrorsztorija a Nazino-incidens.

1933 februárjában (miközben emberek millióit vitte el Ukrajnában a mesterségesen előidézett éhínség) Genrih Jagoda, a szovjet titkosrendőrség feje és a Gulág-vezér Matvij Berman kitalálta, hogy kétmillió embert telepítenek Szibériába és Kazahsztánba, hogy azok egymillió hektár szűzföldön kezdjenek el gazdálkodni. Persze erre nem voltak meg a szükséges források, a tervet is többször módosítani kellett és Sztálinnak sem volt feltétlenül a kedvére való.

Azonban volt rengeteg, a hatalom szerint a társadalomra káros vagy egyszerűen haszontalan ember, akik pont ideális telepeseknek tűntek. Ráadásul Sztálinék épp a belföldi útlevelek bevezetésén fáradoztak, így pontosan tisztában voltak azzal, ki számított kellemetlen elemnek. Azok, akik a nagyobb városokban nem kaptak passzportot – a bűnözők, a kuláknak kinevezett gazdag parasztok vagy az ukrán éhínség elől Moszkvába, Leningrádba menekült kereskedők – pár nap alatt deportálva is lettek.

Az így összeszedett nemkívánatos személyeket vonatokra rakták és tranzittáborokba szállították. Az egyik ilyen tábor Tomszkban volt, ahová áprilisban 25 ezer embert deportáltak úgy, hogy a tábor csak 15 ezer ember befogadására volt alkalmas és csak májusra készült volna el. Az emberek már itt éhezni kezdtek - a napi étel-fejadag 300 gramm kenyér volt - pedig a neheze csak ezután jött.

Mivel a helyi hatóságok nem tudtak mit kezdeni az emberekkel, elszigetelt helyekre küldték őket dolgozni. A deportáltak egy részét bárkákra rakták, majd elszállították a Nazina-folyón lévő Nazino-szigetre. 6000 ember került a mindössze három kilométer hosszú és 600 méteres szigetre, ahol nem volt sem szállás, sem fedezék, sem étel, csak hó és hideg: már az első napon 295 embert temettek el.

Többen már az odaúton meghaltak, az érkezettek harmada annyira gyenge volt, hogy fel sem tudott állni, és a deportált bűnözőkből álló csoportok pedig tovább nehezítették az ott lévők életét. A napi fejadag 200 gramm kenyérre csökkent, és bár az emberek kaptak 20 tonna lisztet (négy kilót fejenként), sem főzőeszközöket, sem egyéb hozzávalókat nem adtak mellé. Az emberek (már akinek jutott) jobb híján folyóvízzel összekeverve ették a lisztet, sokan vérhassal rontva a helyzetüket.

Többen próbáltak megszökni a szigetről saját készítésű csónakokon, de nem sok sikerrel. Akiknek mégis sikerült megszökniük, azokra az őrök úgy vadásztak, mint az állatokra, de a mostoha körülmények között úgy sem volt sok esélyük a túlélésre. A szigeten élők pedig tovább éheztek, az éhség pedig nagy úr.

Egyes beszámolók szerint az éhségtől megzavarodott emberek előbb elkezdték a holttesteket feldolgozni, kivágni a "legjobb falatokat" és a májhoz hasonló, tápanyagban gazdag szerveket. Később már elkezdtek egymásra vadászni az ottlévők, egy éhes csoport

Egy különösen brutális beszámoló szerint volt egy bevett módszer a raboknál, ami a "kivéreztetni a telet" nevet kapta. Ekkor egy csoport meghívott magához egy másik rabot, hogy együtt szökjenek meg, de amint egyedül voltak, a csoport tagjai megölték és felfalták az átvert társukat. A szigeten lévő néhány őr pedig semmit nem tett az áldozatok védelmében, sőt gyakran ők maguk terrorizálták és zsarolták a foglyokat.

Emberek haldokoltak mindenhol, gyilkolták egymást. Amikor végigmentél a szigeten, mindenütt emberhúst láttal becsomagolva, a fákra felakasztva és minden tele volt holttestekkel

- mesélte egy túlélő.

6000 emberből mindössze 2000 maradt életben októberre, amiből 300 volt munkára alkalmas, a többiek súlyos betegségektől szenvedtek. A projektről készült dokumentumokat a szovjet vezetés titkosította és a nyilvánosság egészen 1988-ig semmit nem tudott a Nazino-szigeten történt borzalmakról.