Dr. Frankenstein a horrorirodalom egyik legismertebb figurája: a tudós, aki halottakból fércel össze egy lényt, és életre kelti, de aztán elborzad tőle, és a sorsára hagyja. Először 1818-ban bukkant fel Mary Shelley regényében, aminek hatása azóta is érződik a horror műfaján és az egész popkultúrában. A doktornál talán csak maga az általa létrehozott szörny híresebb, főleg Boris Karloff ikonikus megformálásában a 30-as évek legendás Frankenstein-filmjeiből.

Azt azonban kevesen tudják, hogy a karakterhez Shelley a való életből merített inspirációt. Az igazi doktor Frankenstein olasz volt és Giovanni Aldininek hívták.

Aldini a híres olasz tudós, Galvani unokaöccse volt (az ő nevét őrzi máig a galvanizálás vagy a galvánelem kifejezés). Galvani nevéhez fűződik a híres békás kísérlet, amikor a döglött állat lábak a belevezetett elektromosság hatására rángatózni kezdtek. Ebből levonta a következtetést - helyesen - hogy az izmok mozgatásában az elektromos jelek nagy szerepet játszanak, valamint - helytelenül - hogy az idegrendszert és az izmokat feltöltő úgynevezett "állati elektromosság" áll a jelenség hátterében.

Aldini a nagybátyja nyomdokaiba lépve szintén orvos és a bolognai egyetem tanára lett, és folytatta Galvani kísérleteit is az elektromossággal. Ő egy fokkal tovább is lépett Galvani elméleteinél, és úgy gondolta, hogy az elektromosság maga az élet forrása, és áramot vezetve egy halott testbe az visszahozható az életbe. A békák után kísérletezett disznókkal, birkákkal és tehenekkel, elég látványos eredményeket elérve: az állatok holttestei rángatóztak, kinyílt a szemük, a nyelvük kifordult a szájukból - egyszóval úgy nézett ki, mintha átmenetileg visszatért volna beléjük az élet, csak ez nagyon fájna nekik. Aldini kísérletei komoly nézőközönséget vonzottak a laborjába, annak ellenére, hogy természetesen feltámasztania egyetlen állatot sem sikerült.

Ennek ellenére megtette a következő lépést, és halott embereken kezdett el kísérletezni, az alapanyagot (kivégzett bűnözőket) Bologna városától elkérve. Igen ám, de akkoriban, az 1800-as évek legelején a lefejezés volt arrafelé az alap kivégzési mód, szóval csak fej nélküli, kivérzett hullákhoz jutott hozzá, akiknél - éppen a vér hiánya miatt - nem hoztak olyan látványos eredményt a kísérletek. Aldini úgy oldotta meg a problémát, hogy áttette a székhelyét Londonba, akol az akasztás dívott, így optimális állapotú holttestekkel tudott kísérletezni.

1803-ban, amikor egy hírhedt gyilkos, George Forster (a saját feleségét és lányát ölte meg) volt a feltámasztási kísérlet alanya, az igazi szenzációnak számított, tömegek gyűltek össze a látványosságra. A kísérlet  több órán keresztül tartott, és a belevezetett áram hatására Forster teste groteszk módon rángott, a szeme kidülledt, az arca rémisztő grimaszokba torzult, a szája kinyílt és többször úgy tűnt, mintha levegőért kapkodna. Bár végül nem tért vissza az életbe, a szemtanúk igazi csodaként számoltak be a látottakról. Köztük volt William Godwin, ismert korabeli angol újság- és regényíró, filozófus - és nem mellesleg az akkor hat éves Mary Shelley apja. Rajta keresztül jutott el a történet a későbbi írónőhöz, aki a mitológiai Prométeusz sztorijával egybegyúrva megalkotta belőle Frankenstein történetét – a karakter viselkedése, manírjai, de még a kezdeti motivációi is egy az egyben Aldinire épülnek.