Klassz hely az a Svájc, nem? Pontos vonatok, Milka-tehenek, alpesi levegő, havas lesiklópályák, méregdrága karórák, világszínvonalú bankrendszer, tiszteletre méltó GDP; már ettől a felsorolástól is úgy elboríthatnak minket a kisebbségi komplexusok, mint a zürichi luxusvendéglőben omelette à Woburn-t vacsorázó Esti Kornélt. Igen, a svájciaknak van mire büszkének lenniük, de ezeket a büszkeségeket nem a hadtörténeti lexikonokban említik.

Svájc legnagyobb katonai teljesítménye az elmúlt évszázadban az volt, hogy sikeresen kimaradtak mindkét világháborúból. A semlegességüket az 1880-as években megalapozott országvédelmi tervnek, a Réduit suisse-nek köszönhetik: a külföldi inváziók megakadályozására egy bevehetetlen alpesi erődrendszert építettek ki, amit a második világháborúban még jobban megerősítettek. Ez visszatartotta Hitlert attól, hogy lerohanja az országot: a veszteségeik olyan nagyok lettek volna, hogy nem érte volna meg a kockázat.

Svájcot azóta a béke szigeteként ismerik, pedig tőlük sem áll messze a háborúskodás. Kérdezzék csak meg Liechtensteint, mondhatnánk; de nem mondjuk, mert lehet, hogy

Ne szégyelljék, ha fogalmuk sincs, hogy hol van Liechtenstein. A 37 ezer lakosú, 160 négyzetkilométeres miniállamot a világtérképen egy kenyérmorzsa is kitakarja. Nyugati és déli irányban Svájccal, északról és keletről Ausztriával határos; ilyen illusztris szomszédokkal nem túl meglepő, hogy a világ leggazdagabb államai között van, a foglalkoztatási rátájukat pedig a közveszélyes munkakerülést büntető kommunista államok is megirigyelhetnék.

Liechtenstein egyike annak a 22 államnak, amelyek nem tartanak fönn hadsereget; 1868-ban kiszervezték a honvédelmet Svájcnak. A védelmi pénz miatt nem kellett aggódniuk, mivel a lövöldözésre fordítható energiát inkább abba csatornázták be, hogy ők legyenek a világ legnagyobb műfoggyártói, ami igen jót tett az ország GDP-jének. Biztos ették a kefét, amikor éppen Svájc támadta meg őket, de legalább nem a saját fogaikat koptatták.

1985 decemberében a svájci hadsereg légvédelmi gyakorlatot tartott, melynek részeként föld-levegő rakétákat is teszteltek. Bár Svájcnak viszonylag fejlett a légiereje, némi gondot okoz, hogy az ország méretei miatt ennek a kapacitását sem tudják kihasználni. Svájc kis alapterülete azon a szép decemberi napon is okozott némi zűrt, ugyanis az erős szél belekapott az egyik rakétába, eltérítette a pályájáról, és egyenesen belevezette a liechtensteini Bannwald-erdőbe.

A rakéta becsapódása után az erős szél elég nagy tüzet okozott. Bár senki nem halt meg, az eset eléggé felbőszítette az ország uralkodóját, II. Ferenc József herceget, és a két ország diplomáciai kapcsolata némileg hűvösebbé vált. A svájciak azzal mentegetőztek, hogy a rakéta a szél miatt tért le a pályájáról, esetleg maga a rakéta hibásodott meg – amiről nem a svájciak tehetnek, mivel ők nem gyártanak rakétákat. A hercegséget végül sikerült kiengesztelni néhány millió svájci frankkal, és a két ország kapcsolata azóta is makulátlan...

Október 13-án a svájci hadsereg kadétjai írásos utasítást kaptak, hogy állítsanak fel egy megfigyelőállást Triesenberg közelében. Triesenberg egy képeslapra illő alpesi falucska; az egyetlen különlegessége, hogy az itt élő, alig 2500 lakos a német nyelvet egy olyan különös dialektusban beszéli, aminek az eredete a XIV. századig vezethető vissza. A svájci kadétok ezt akkor még nem tudták, a vezetőik meg azt nem, hogy Triesenberg nem Svájchoz tartozik, hanem Liechtensteinhez.

A kadétok gond nélkül eljutottak Triesenbergbe. Mivel Svájc és Liechtenstein között nincs se természetes, se mesterséges határ, se útlevél-ellenőrzés, ez nem meglepő – az már annál inkább az lehetett, amikor a kíváncsi helyiek a maguk sajátságos németségével megkérdezték a svájci kadétokat: hát ti mi az istent kerestek itt?

Bár Svájc szeret úgy gondolni Liechtensteinre, mint a 27. kantonjára – nem alaptalanul: a nem létező államhatárok között az állampolgárok útlevél nélkül utazhatnak, a liechtensteini honvédelmet Svájc látja el, és mindkét országban a svájci frank a hivatalos pénznem –, ez mégis casus  belli lehetett volna. Ha egy idegen állam felfegyverzett katonái engedély nélkül megjelennek az országban, az technikailag megszállást jelent. Más kérdés, hogy a gyakorlati kivitelezésre a kadétoknak aligha lett volna esélyük, mert fegyvert ugyan vittek magukkal, de lőszert nem.

A svájci kormány természetesen bocsánatot kért a pofátlanságért, aminek a diplomáciai gesztuson túl hírértéke is volt, mert a liechtensteini vezetés ekkor hallott először az invázióról. Mivel a kadétok nem okoztak kárt, ezúttal kártérítést sem kellett fizetniük.

A liechtensteiniek alighanem beletörődtek, hogy Svájc időnként – a Cosa Nostra taktikáját alkalmazva – meglepetésszerű akciókkal emlékezteti őket arra, hogy miért is fizetik a védelmi pénzt. Pedig már el is felejtették volna az egészet, ha nem jön 2007 márciusa, amikor

Március 1-jén sötét, viharos idő volt. A katonákat ismét kiképzésre küldték a hegyekbe. Sajnos nem az iránytűvel fölszerelt svájci bicskájukat vitték magukkal, ráadásul még egy felhőszakadás is elkapta őket. Legalábbis erre hivatkoztak, amikor másnap magyarázkodniuk kellett amiatt, hogy mi a túrót csinálnak másfél kilométerrel a liechtensteini határ innenső oldalán. A Blick (a svájci Blikk) később interjút készített az egyik katonával, hogy ez mégis hogy történhetett, mire ő megejtő egyszerűséggel azt mondta, hogy

nagyon sötét volt odakint.

A parancsnok ezek után hátraarcot vezényelt, és a 171 katona puskalövés és emberáldozat nélkül, égő arccal visszamasírozott Svájcba. A liechtensteiniek megint csak akkor értesültek a dologról, amikor a svájciak töredelmesen bocsánatot kértek. A szokatlan tavaszköszöntésnek nem lett politikai következménye.

Svájc ebben az évtizedben még nem indított háborút Liechtenstein ellen, de ami késik, nem múlik. Remélhetőleg légvédelmi gyakorlatot nem terveznek, mert ezek után nem lenne csoda, ha a kijelölt célpontok helyett Bruck an der Leithába lőnének egy AGM–65 Mavericket.

Még jó, hogy legalább az óráik pontosak.