2000. május 11-én Rodney Marks, 32 éves ausztrál asztrofizikus munka közben váratlanul rosszul lett. Felszökött a láza, egyre erősebb szédülésről és gyomorfájdalomról panaszkodott. Az orvos próbált segíteni, de mindhiába: Marks 36 óra múlva halott volt. Így kezdődött a Déli-sark első és máig egyetlen gyilkossági rejtélye, amire a mai napig nincs megoldás, és ami komoly feszültségeket okozott Új-Zéland és az USA között.

Marks a Déli-sarkon levő Scott–Amundsen nemzetközi kutatóbázis lakója volt. Nem volt számára ismeretlen az antarktiszi elszigeteltség: 1988–89-ben egy telet már átvészelt az állomáson. A fiatal fizikusnak Tourette-szindrómája volt, és korábban akadtak drog- és alkoholproblémái is, de 2000-re úgy tűnt, hogy egyenesbe jött az élete. Összejött egy Sonja Wolter nevű kutatónővel, akivel el is jegyezték egymást, és együtt utaztak az újabb déli-sarki kiküldetésre. Marks váratlan halála az egész állomás személyzetét sokkolta. Hát még amikor a holttestet hazaszállították, hogy eltemessék, és a hivatalból elvégzett boncolás azt mutatta, hogy a kutató nem természetes halállal halt meg: metanolmérgezés végzett vele.

A metanol, az alkoholos italokból ismert testvérétől, az etanoltól színre-szagra nem megkülönböztethető, viszont attól eltérően már kis mennyiségben is erősen mérgező. Akár már 30 ml is halálos lehet, de 100 ml, vagyis egy deciliter szinte biztosan végzetes. A nyomozók először öngyilkosságra vagy balesetre gyanakodtak, és arra, hogy Marks saját maga kotyvasztott piát, hogy segítsen a hosszú és sötét, depressziós antarktiszi tél átvészelésében, de vagy elrontotta a folyamatot, vagy direkt, de sok metil-alkohol került a házi töménybe. Az ilyesmi egyébként gyakran megesik, a metanol az erjedés természetes mellékterméke, de hozzáértő kezekben, jó alapanyagok és felszerelés mellett csak minimális mennyiségben. Persze egy déli-sarki bázison egy amatőr pálinkafőző esetében ezek jellemzően hiányoznak.

Igen ám, de a körülmények szöges ellentétben álltak ezzel az elmélettel. Marks boldog volt és kiegyensúlyozott, semmi oka nem lett volna az öngyilkosságra. Az orvos szerint a tüneteket és a súlyosbodó állapotát pontosan olyan pánikkal reagálta le, ahogy az elvárható – nem úgy, mint egy öngyilkos, aki tudja, mi vár rá. Ráadásul semmi indok nem volt a házi piakotyvasztásra, hiszen az állomás bárja alaposan fel volt töltve jó minőségű alkoholos italokkal. Miután ezt a két lehetőséget félretették, maradt a leginkább vészjósló opció: valaki megmérgezte Marksot. A bázison azon a télen 49 ember élt, közöttük kellett lennie a gyilkosnak is.

Egy gyilkossági nyomozás komoly dolog, pláne egy ilyen különleges helyszínen és körülmények között. És itt kezdődtek a problémák; ugyanis nem volt világos, hogy pontosan kinek is kellene nyomoznia. A Scott–Amundsen bázist az amerikai National Science Foundation üzemelteti, ez a tudományos területeket felügyelő kormányhivatal olyasmi, mint a NASA, csak más kutatási területekkel. Maga a bázis azonban – papíron legalábbis – új-zélandi területen fekszik. És itt muszáj tennünk egy kis kitérőt, ugyanis elég izgalmas kérdés merült fel:

Kié is az Antarktisz?

A Déli-sarkvidéken nincsenek se bennszülöttek, se állandó lakosság, viszont az idők folyamán elég sok felfedező jelentette ki, hogy ha már arra járt, egyúttal az országa nevében tulajdonjogot is formál a senki földjére. Az Antarktisz zord környezeti körülményei miatt ez sokáig merőben elméleti kérdés maradt, elvégre ha csak hó, jég, farkasordító hideg, meg maximum pár pingvin van egy adott területen, senkit nem érdekel, hogy milyen zászló lobog felette. Az 1959-ben megkötött Antarktisz-egyezményben aztán nemzetközi szerződés rögzítette, hogy a sarkvidék senkié és mindenkié egyben: védett terület, ahol tilos a katonai tevékenység és a bányászat, csak tudományos kutatás folyhat, és minden ott tartózkodóra a saját országa törvényei érvényesek. Ettől még néhány ország a sajátjának tekint egyes területeket, pusztán presztízsből, de ezeket a területi igényeket persze kölcsönösen senki nem fogadja el. (Egy ország van, ami erről lemondott, pontosabban lemondatták: a náci Németország egy 1939-es expedíció nyomán Neuschwabenland néven a magáénak deklarált egy jókora területet, de a második világháború után ezt elvették tőle; ezt ma Norvégia tekinti a saját területének.)

Hát így kerül az amerikai Scott–Amundsen bázis elméletileg új-zélandi területre.

A kérdés, amit egészen 2000-ig senkinek nem kellett feltennie, hogy ha az Antarktiszon történik egy bűncselekmény, ki jogosult nyomozni az ügyben. Amikor kiderült, hogy Rodney Marks nem természetes halállal halt meg, Új-Zéland és az USA is a magáénak deklarálta ezt a jogot, párhuzamosan kezdtek el nyomozni, és kölcsönösen ott akadályozták a másik nyomozását, ahol csak tudták, és persze az eredményeiket sem osztották meg egymással. Ez aztán ahhoz vezetett, hogy a bázis személyzetéből volt, akit az amerikaiak hallgattak ki tanúként, volt, akit az új-zélandiak, és volt, akit senki. Mivel Marks halála és a boncolás, azzal pedig a nyomozások között hat hónap telt el (az antarktiszi hosszú éjszaka alatt ugye a sarki bázisra se ki, se be; a holttest addig lefagyasztva pihent), teljesen esélytelen volt, hogy tárgyi bizonyítékot, ujjlenyomatot vagy DNS-mintát szerezzen be bármelyik nyomozócsapat is; és persze fél év távlatából a tanúvallomások is meglehetősen hézagosak voltak. Így aztán mindkét nyomozás eredménytelenül zárult.

Az új-zélandiak azonban nem adták fel, és kilenc év alatt, komoly diplomáciai súrlódásokat bevállalva elérték, hogy az amerikaiak kiadjanak nekik néhány dokumentumot a saját nyomozásukból. Ezekből kiderült, hogy az amerikai nyomozás alkohollal és drogokkal kapcsolatos súlyos visszaélésekre derített fényt a bázison – de a nyomozást azóta sem indították újra egyik oldalon sem. Így valószínűleg már sosem fog kiderülni, miért halt meg Rodney Marks.

(Borítókép: A déli fény az Amundsen–Scott bázis fölött. AFP PHOTO / NATIONAL SCIENCE FOUNDATION / JONATHAN BERRY)