Az amerikai Hold-program, az Apollo-küldetések történelmi sora a hangos sikerek mellett bővelkedett jól és kevéssé ismert izgalmakban is. Legismertebb ezek közül természetesen az Apollo–13 sikeres kudarca, a három bajba jutott asztronauta Hollywoodot is megihlető hazahozatala, amit azonban megelőzött az Apollo–12 csaknem katasztrófába torkolló startja.

Az Apollo–12 mondható egyébként a hold-küldetések legmostohábbikának, elvégre az Apollo–11 volt az első, a leges legfontosabb, az Apollo–13, amiben majd' odaveszett a teljes legénység, az Apollo–14 parancsnoka golfozott a Holdon, az Apollo–15 vitt először autót a Holdra, az Apollo–16 sebességi rekordot állított fel vele, az Apollo–17 meg a búcsúküldetés volt, ami után mindenki a nagy visszatérésre vár. A második holdraszállás viszont valahogy elsikkadni látszik a sorban, igazán kevesen tudnák mondjuk kapásból felidézni a három űrhajós nevét, akik 1969. november 14-én a Yankee Clipper üléseibe szíjazva várták a Saturn V-ös rakéta startját.

Pedig Pete Conrad, Dick Gordon és Alan Bean űrhajós karrierjük legizgalmasabb küldetése elé néztek, csakhogy a hajtóművek begyújtásának pillanatában még nem sejtették, hogy a leghajmeresztőbb pillanatok egy percen belül el is érkeznek. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy az időjárás korántsem volt olyan kedvező, mint az Apollo-11 esetében. A rakétamonstrum gond nélkül elemelkedett ugyan a startállásról, a gyülekező esőfelhők azonban azok félelmeit igazolták, akik tartottak a zivataros időtől. Az első villám 36 és fél másodperccel a start után csapott a rakétába, 16 másodperccel később pedig egy második villámcsapás is megrázta az ekkor már 5,6 kilométeres magasságban száguldó Saturn V-öst.

A rakéta törzsén kétszer is végigszaladó hatalmas elektromos töltés megtette hatását: az összes létező műszer és kijelző megbolondult. “Fogalmam sincs mi történt. Amink csak van, tönkrement” – jelentette Pete Conrad, a küldetés parancsnoka a houstoni irányítóközpontnak. A földi irányítás mindebből annyit látott, hogy a rakétától érkező telemetriai adatok teljesen megbolondultak, értelmetlen értékek sorjáztak a monitorokon, teljességgel lehetetlenné téve a további munkát.

Gerry Griffin, a NASA repülésigazgatója előtt gyakorlatilag egyetlen vészlehetőség állt: azonnal meg kell szakítani a küldetést. A másodperceken belül meghozandó döntéssel a három űrhajóst minden bizonnyal megmentették volna, a rakéta és az egész Apollo–12 küldetés (no meg vele együtt adófizetői dollármilliók) viszont az önmegsemmisítő rendszer martaléka lett volna, jócskán megakasztva az egész holdprogramot.

A felbolydult houstoni központban ott volt John Aaron repülésirányító is, aki maga is hitetlenkedve meredt az előtte lévő monitorra, az értelmezhetetlen szám- és betűhalmazra. Nehéz elképzelni azt a mentális állapotot, amiben beugrott Aaronnak, hogy valamikor látta már ezt az értelmetlen adathalmazt: egy évvel korábban, egy teszt során a floridai Kennedy Űrközpontban. Akárhogyan is történt, Aaron rájött, mit kell tennie az űrhajósoknak, hogy elhárítsák a vészhelyzetet. Aaron ennyit szólt a mikrofonba: “próbáljátok az SCE-t AUX-ra állítani”, azaz

Try SCE to AUX.

Körülötte csak nézett mindenki, hogy mi a fenéről beszél, de még Conrad is csak annyit kérdezett, hogy “az meg mi a franc”. Szerencsére a megsemmisülés felé robogó, irányíthatatlan rakétán ülő Alan Beannek beugrott az évekig tartó kiképzés megfelelő mozzanata, és az űrhajós keze ügyében, a parancsnoki modul műszerfalán jobbra alul szinte azonnal meg is lelte a kétállású kapcsolót, és “NORM” állásból “AUX” állásba billentette. Ezzel az egyetlen kapcsolással menekült meg a rakéta a biztos pusztulástól.

Az SCE annyit tesz, hogy “Signal Conditioning Electronics” (vagy “Signal Conditioning Equipment”) - ez volt a Saturn V-ös rakéták kommunikációjáért, a jelátalakításért és adattovábbításért felelős elektronikus alrendszerek egyike. A két villámcsapás következtében fellépő túlfeszültség miatt biztonsági okból a rakéta három akkumulátora is lekapcsolt, ami miatt leesett a feszültség, és ez vezetett a műszerek és kijelzők megbolondulásához. Bár nem erre tervezték, az SCE kapcsoló erre nyújtott megoldást: normális (NORMAL) állásból tartalék (AUXILIARY) állásba billentve egy tartalék áramforrásra kapcsolta a műszereket, amivel szempillantás alatt helyreállt az adatok helyes és jól értelmezhető folyama.

Pár végtelennek tűnő perc után minden visszatért a rendes kerékvágásba, és az Apollo-12 folytathatta az útját. Amint Föld körüli pályára álltak, az űrhajósok ellenőrizték az összes érintett elektronikus rendszert, kijavították a villámcsapások miatti hibákat, és sikerült időben a Hold felé folytatni útjukat.

A történtek után a NASA megszigorította a rakétastartok időjárásra vonatkozó feltételeit, az “SCE to AUX” pedig űrhajózó berkekben a szakmai magabiztosság, a kiélezett helyzetekben is helytálló tudás, magas fokú képzettség szállóigéjévé – manapság pedig már mémmé is – vált.