Az első világháború egyik különösen csúnya epizódja volt a korlátlan tengeralattjáró-háború, amikor 1917 elején Németország bejelentette, hogy harci zónának tekinti Európa partjainál a tengereket, és mindenkit elsüllyeszt aki arra jár, tekintet nélkül arra, hogy az hadihajó, kereskedelmi, vagy halászladik. Erre azért volt szükség, mert az amerikai hadiszállítmányok, illetve a brit gyarmatbirodalomból érkező nyersanyagok mind vízi úton érkeztek, és biztosították az utánpótlást az antant hatalmaknak. A hírhedt német tengeralattjáró-flotta erre alkalmas is volt, és brutális pusztítást okoztak tengereken. Kilenc hónap alatt csak a britek 925 hajója veszett oda.

Ki kellett találni valamit a félelmetes német U-Boot-ok ellen, és a lehető legváratlanabb helyről érkezett a megmentő ötlet: egy brit festőművésztől. Norman Wilkinson elsősorban tájképeket festett, illetve magazinoknak készített illusztrációkat, Angliában elég híresnek számított, kétszer az olimpián is részt vett (1912 és 48 között volt olimpiai sportág volt a művészet, a magyarok is szereztek egy aranyat, 1928-ban Mező Ferenc irodalomból). Wilkinson önkéntesként jelentkezett a hadseregbe a világháború elején, és egy tengeralattjáró legénységébe sorozták be. Innen lett aztán a haditengerészet új típusú álcázásokat kifejlesztő osztagának agytrösztje.

Mivel a tengeralattjárók torpedói ellen védekezni nemigen tudtak, a legtöbb, amit a hajók tehettek, hogy elrejtőztek előlük. Az álcafestés nem volt túl hatásos: a nyílt tengeren az égbolt és a víz színe is erősen időjárásfüggő, így nem nagyon lehetett a környezetbe univerzálisan beolvadó színt választani. A britek és az amerikaiak egészen őrült ötletekkel is kísérleteztek, mint a hajók óriási bálnának, felhőnek, vagy szigetnek álcázása, vagy tükrökkel való beborítása - de egyik sem hozott sikert. Wilkinson nagy ötlete az volt, hogy ha a hajó nem tud elbújni a tengeralattjárók periszkópjai elől, zavarja össze a támadót.

Egy korabeli tengeralattjáró lőtávolsága maximálisan 1900 méter volt, és 300 méteren belül nem is tudtak lőni (ennyi utat kellett megtenni a torpedónak, hogy élesedjen). Mivel tengeralattjáró célpontja általában mozgott, a célzáshoz tudni kellett aránylag pontosan a hajó távolságát, irányát és sebességét. Mindennek a felméréséhez pedig nagyjából 30 másodperc állt rendelkezésre. Wilkinson azt találta ki, hogy a szokásos szürke hajótestet élénk és kontrasztosan elütő színekkel, éles geometriai formákkal festette tele. Úgy néztek ki a hajók, mint Picasso avantgard festményei. Ez elsőre teljes őrültségnek tűnik, hiszen a látványos festés miatt csak könnyebb lesz észrevenni a hajót a tengeren. Viszont, mint kiderült, a fura minta nagyon megnehezíti, hogy távolról a hajó pontos sebességét és irányát meg lehessen állapítani. A tengeralattjárók általában 12 torpedót vittek magukkal, és azok a víz alatt aránylag lassan haladtak, így már egy pár fokos tévedés a célpont mozgási irányában vagy a sebességében a lövés elvétését okozhatta.

(Egyébként az állatvilágban a zebra a fekete-fehér csíkjaival hasonlóképpen trükközik: a csíkoknak mintázat miatt a jellemzően nagyobb csoportokban élő zebrák a ragadozók számára összemosódnak egy nagy, homogén zebramasszává, amiből azok nehezen tudnak tud prédát kiválasztani, sőt, még azt is nehezükre esik megállapítani, hogy mekkora a csorda és merre mozog.)

Miután a tesztek először maketteken, aztán a parti őrség elé kizavart HMS Industry teherhajóval megerősítették, hogy a bizarr festés teljesen meghülyíti a szokásos felderítő és célzó metódusokat, a brit haditengerészet 1917 októberében kiadta a parancsot az összes hajó kifestésére. Némi problémát jelentett, hogy minden hajónak egyedi mintát kellett tervezni, és az élénk színeket a sós tengervíz hamar kikezdte, de így is nagyüzemben indult be a flotta átfestése. 1918 júniusára 2300 brit hajó kapott kubista álcafestést, a háború végére pedig több mint 4000.

Hogy a gyakorlatban mennyire volt hatásos a trükk, arról megoszlik a hadtörténészek véleménye. A statisztikák szerint az álcázott hajókat többször érte támadás az átlagnál, de a rájuk kilőtt torpedóknak csak a 60 százaléka ért el találatot, míg a nem álcázottaknál ez az arány 68% volt. Ráadásul az álcázott hajóknál kevesebb volt az elsüllyedéssel járó, végzetes találatok aránya is. vagyis a festés nem túl sokat javított a hajók esélyein - sőt, olyan statisztikák is készültek, amelyek azt hozták ki, hogy valójában a festés nélküli hajókat kisebb hatásfokkal találták el, mint az álcázottakat.

A technika fejlődésével a zavaró festés hatékonysága egyre csökkent: a radart egyáltalán nem verte át, és az ellenséges repülőgépeket se nagyon. A második világháborúban még szórványosan alkalmazták, aztán kiment a divatból. Legutóbb 2015-ben bukkant fel a Forma-1-ben, amikor a Red Bull csapata a tesztidőszakban az első világháborús hadihajókéra emlékeztető festéssel próbálta megnehezíteni a konkurenseknek, hogy kikémleljék az új autók aerodinamikai megoldásait.