Múmiák nem csak Egyiptomban vannak, sőt hiába örvendenek hatalmas csodálatnak, valójában az egyiptomi múmiák a leglustább múmiák. Legalábbis a műfaj japán élbolyához képest mindenképpen: míg a fáraók és az ókori egyiptomi elit tagjainak testét eleve kedvező természetes körülmények között, szolgák és szakértők segítették hozzá az örökkévalósághoz, addig Japánban a halált ezúton kicselezni próbálóknak nem adatott meg ilyen luxus: kénytelen voltak saját magukat mumifikálni. 

Bár manapság már nem igazán népszerű, az önmumifikálás évszázadokon keresztül bevett szokás, a végső megvilágosodás formája volt egy kis japán buddhista szekta számára, amelynek tagjai a Japán-Alpok hegyei között radikálisan aszkéta életmódot folytatva próbálták testüket átmenteni az örökkévalóságba. Sokan pedig sikerrel is jártak közülük.

Az önmumifikálás ha nem is úttörője, de japán meghonosítója egy Kúkai (poszthumusz Kóbó Daisi) nevű szerzetes, a buddhizmus singon válfajának alapítója, amúgy az egyik japán abc feltalálója és a legősibb fennmaradt japán szótár szerzője volt. Amikor 835-ben a hagyományos megközelítés szerint kilépett az élők sorából, a legenda szerint valójában nem hunyt el, hanem magától bemászott a sírjába, majd ott olyan mély meditációs állapotba esett, ami kómát idézett elő nála. Állítólag nagyjából 5,67 millió év múlva tervez visszatérni a transzból, hogy elvezessen egy előre meghatározott mennyiségű lelket a nirvánába. Kúkai követői is szerettek volna mesterük után menni az örökkévalóságba, ennek módját pedig az önmumifikációban lelték meg.

Egyesek szerint ez az elképzelés egy félreértésen alapszik. Kúkai bár valóban írt arról, hogy a megvilágosodás még a létezés során elérhető (szokusin-dzsóbucu), tehát nem csak a halál után jut a lélek a nirvánába, de a mumifikálódásról szó sem volt, ez egy ismeretlen eredetű legenda terméke. Mások azt mondják, hogy bár a buddhizmustól távol áll a test megőrzése (eleve általában hamvasztani szoktak), az önmumifikáló szerzetesek a singon buddhizmus egy különösen ezoterikus ágát követték. Számukra az önmumifikációhoz vezető aszketizmus végső soron a természettel eggyé váláson keresztül való spirituális megvilágosodás egy formája, amelynek köszönhetően emberfeletti képességek birtokába kerülhetnek. Amely képességekkel mások megvilágosodását segíthetik, legalábbis ez az elképzelés. Ezzel lett belőlük úgynevezett szokusinbucu, szó szerint élő buddha.

Nem megy természetesen, megcsinálták direktbe

A gond csak az volt, hogy a szerzetesek nem kértek a külső beavatkozásból, a japán klíma pedig nem igazán kedvez a természetes mumifikációnak. Ahogy az Atlas Obscura részletes cikke, illetve a Wikipedia írja, ez háromféle módon történhet meg:

• Az ember vagy megfagy, és folyamatosan fagypont alatti hőmérsékleten marad, ahogy például a Himalájában odaveszett hegymászók teste;
• Vagy forró és száraz területeken konzerválódik, ahol a szél és a meleg miatt hamar kiszárad és megkeményedik a bőr és az izomzat, ezért baktériumok és rovarok nem tudják kikezdeni a testet, és a bomlás abbamarad.
• A harmadik lehetőség, hogy a holttest lápvízbe kerül: a lápvíz, a benne elbomló növények miatt nagy arányban tartalmaz cserzőanyagokat és huminsavakat, amelyek megkeményítik a bőrt, és a csontokból kioldják a meszet, ezzel tartósítva a testet, vagy legalábbis a külsőségeket.

Japánban ezek egyike sem áll rendelkezésre: nincsenek nagy lápok vagy sivatagok, magas hegyek pedig ugyan akadnak, de nyáron jellemzően kiolvadnak. Azok az országok pedig, amelyek természeti erőforrásokban nem valami gazdagok jellemzően kénytelenek az innovációhoz fordulni. Ez Japánban pedig nemcsak a 19-20. századi gazdasági csoda esetében mutatkozott meg, még a buddhista szerzetesek megboldogulásához is az új módszerek kifejlesztésén, illetve azok precíz kivitelezésén keresztül vezet az út.

Jelen esetben a fejlesztés elég régi: a módszer a 13. századból származik. Kúkai követői először 1081-ben próbálták meg utánozni mesterüket, és az önmumifikáció útján halhatatlanná válni, de az első próbálkozások kudarccal végződtek: a testek oszlásnak indultak. Ezt két évszázadnyi önmumifikációs innováció követte, elsősorban a próba szerencse módszerével, mígnem a 13. században először összejött a dolog. (Persze ahogy a ramentől kezdve a gyarmatosításon át minden japán hagyomány esetében, úgy itt is felmerült, hogy nem ők csinálták először: a kínai taoista hagyománynak is része volt az önmumifikálás, és indiai hindu esetekre is volt példa, ezek közül pedig vannak a japánoknál korábbiak is; azonban az nem világos, hogy a japán praktika a kontinensről jött volna.)

Három év faevés

A módszer elég hosszú és viszontagságos, bár amúgy az örök meditáció ígéretéhez képest azért annyira nem is tűnik nehéznek. A mumifikációra való felkészülés fő eleme a hároméves “faevés” (a japán szó, mokudzsikigjó, szó szerint faevést jelent): a diéta szabályai szerint ez idő alatt csak a hegyen begyűjthető dolgokból táplálkozik az ember, tehát dióféléket, rügyeket, gyökereket eszik. Egyes források szerint a bogyók is megengedettek, és a fakéreg és tűlevél is szerepel az étlapon.

Spirituális szempontból a lélek megtisztítása és az emberi világtól való eltávolodás a cél. Ennél fontosabb azonban a biológiai aspektus: ez az étrend lebontja a zsírt és az izmokat, kiszárítja a testet, valamint megvonja a tápanyagot a szervezetben élő baktériumoktól és parazitáktól, amelyek a halál után elkezdenék lebontani a holttestet. Ennek köszönhetően a halál beállta után a test belülről és kívülről is védelmet élvez az oszláshoz vezető tényezőktől.

Az étrendet legalább ezer napig kell folytatni, hivatalosan ezután lesz kész a szerzetes, hogy belépjen a végtelen, vagy legalábbis évmilliókig tartó meditáció állapotába. Vannak, akik nem akarják a véletlenre bízni, és két vagy akár három adagot is lehúznak a hároméves faevésből. Ennek végeztével a mumifikálódni vágyó szerzetes teljesen megtagadja magától az élelmet, száz napig csak egy kevés sós vízen él, és az emberiség megmentésén meditál, várva a halál érkeztét. Közben esetleg iszik egy kevés, kínai lakkfa (Toxicodendron vernicifera) kérgéből készült teát, amely a benne található méreganyagok miatt részben meggyorsítja a halált, részben tovább pusztítja a testben élő baktériumokat. 

Ha eljön a halál ideje, a szerzetes tanítványai leeresztik őt egy három méter mély gödörbe állított fenyőkoporsóba, amire egy bambuszból készült légcsövet állítanak, majd élve eltemetik a mestert. A szerzetes ezután, a meditációt folytatva, időnként egy csengővel jelezné, hogy él még. Ha a csengő elhallgat, kinyitják a koporsót, megnézik, hogy valóban halott-e a mester, majd kiveszik a bambusz-légcsövet, és bezárják a koporsót. A sírt ezer nappal később felnyitják, és megvizsgálják, hogy a szerzetes valóban mumifikálódott-e. Ha a test elkezdett bomlani, akkor fogják, és elhamvasztják; ha nem, akkor irány a nirvána.

Nem könnyű

Elvileg. Ugyanis a dolog azért messze nem ilyen egyszerű: eddig sok száz szerzetes kísérelt meg az önmumifikáción keresztül eljutni az örök meditáció állapotába, de csak két tucatnak sikerült közülük. 

A pontos szám lehet, hogy ennél magasabb, mert elképzelhető, hogy sokakat nem találtak meg. Manapság viszont már nem valami népszerű a dolog, miután a Meidzsi restauráció (1868-) idején nemes egyszerűséggel betiltották az önmumifikációt, mert az ország modernizációján fáradozó vezetés visszamaradott és barbár dolognak tartotta. (Plusz vélhetően az is hozzájárult a tiltáshoz, hogy a modern japán nemzetállam létrehozása idején új nemzeti vallásra is szükség volt, ez pedig a sintoizmus lett, nem a buddhizmus.) Ez persze nem mindenkit tartott vissza az örök meditáció keresésétől, az utolsó sikeres önmumifikáció 1903-ban történt. 

A sikerrel járt szerzeteseknek, illetve múmiájuknak kisebb szentélyeket építettek követőik, ezek jellemzően Jamagata és Niigata prefektúra hegyei között találhatók. Az egyik legnépszerűbb önmumifikálós helyszín egyébként a Judono-hegy volt, amely Jamagata legszentebb hegye. (A három környékbeli szent hegy közül egy másikon, a Gasszanon egyébként áprilistól nyárig lehet síelni, a téli szezonban annyi a hó, hogy nem lehet feljutni rá.)

A dolgot pedig mára monetizálták is a szerzetesek kevésbé önmegtartóztató, és a jelek szerint az evilági lét örömeit sem megvető követői. A legjobb állapotban megőrzött szokusinbucu, az 1783-ban, 96 évesen (!) az örök meditációs mezőkre lépő Sinjokai 500 jenes, azaz nagyjából 1200 forintos belépőért nézhető meg a jamagatai hegyek között.