A pillanatragasztó remek találmány, valószínűleg mindannyian használtuk már, sőt, jó eséllyel sokunknak sikerült már úgy összefogni vele két ujját, hogy csak a bőrrel együtt lehetett szétszedni (Vagy izé, ezt csak én? Ööö, beszéljünk inkább másról!). Ahhoz képest, hogy mennyire mindennapos használati tárgy, elég meglepő, hogy kétszer is feltalálták véletlenül, csak hogy kidobják, és hogy egy csomó életet mentett azzal, hogy nyílt sebre is lehet kenni, és megállítja a vérzést.

A pillanatragasztó anyagát cián-akrilátnak hívják, a nagy trükkje pedig az, hogy egészen kevés víz hatására is beindul benne az anionos polimerizáció. Ez magyarul annyit jelent, hogy simán a levegőből, pár másodperc alatt fel tud venni annyi nedvességet, hogy a benne levő aránylag kis méretű molekulák irdatlanul hosszú molekulaláncokká, azaz polimerekké álljanak össze. Ezt mi úgy érzékeljük, hogy a nyúlós állagból szupergyorsan megszilárdul az anyag, és levakarhatatlanul hozzáragad ahhoz, amihez éppen érintkezik. Amíg viszont a tubusban pihen, légmentesen lezárva, marad az eredeti állapotában. Tehát a nyitva hagyott tubusban a pillanatragasztó nem "beszárad", azaz távozik belőle a nedvesség, hanem éppen ellenkezőleg, azért keményedik meg, mert vízhez jut.

A cián-akrilátot egy Harry Coover nevű amerikai vegyész fedezte fel 1942-ben, amikor a hadsereg megbízásából olyan műanyagot igyekezett előállítani, amiből könnyű és strapabíró irányzékot, célkeresztet lehet gyártani különféle lőfegyverekhez. A cián-akrilát tulajdonságai jónak tűntek, de az anyag extrém ragadóssága miatt nehéz volt vele dolgozni, Coover így a teljesen logikus reakció ("Akkor csináljunk belőle ragasztóanyagot!") helyett inkább kudarcnak ítélte, félretette, és más anyagokkal kísérletezett tovább. A szuperragasztó képlete kilenc évig hevert az íróasztalfiókban, mígnem 1951-ben egy új projekthez újra elővette. Ekkor éppen olyan hőálló műanyagokat kutatott, amiket repülőgépek pilótafülkéinek az ablakaihoz lehet felhasználni. Rövid kísérletezés után a cián-akrilátot ismét csak elvetették, mert a ragadóssága miatt a gyakorlatban használhatatlan volt. Coovernek ekkor jött az isteni szikra: ha már annyira ragad, legyen belőle ragasztó.

Innen már csak újabb hét év kellett, hogy az Eastman Kodak (igen, a filmes kamerák korszakának ikonikus cége) védjegyeztesse, 1958-ban piacra dobja, majd a mérsékelt siker után eladja a licencet a Loctite cégnek - ami aztán Super Glue néven világsikerre vitte.

A pillanatragasztó legbizarrabb felhasználási módját a vietnami háborúban fedezték fel harctéri orvosok: a spré formájú ragasztó egy nyílt sebre fújva pillanatok alatt megállította a vérzést. Bár emellett súlyos bőrirritációt okozott, illetve amikor eltávolították, hogy rendesen kezelni lehessen a sérülést, még csúnyábban feltépte azt, rengeteg katona életét mentette meg szimplán azzal, hogy nem véreztek el, míg a kórházba jutottak. Később ennek nyomán az amerikai városi folklórban elterjedt, hogy a pillanatragasztót tulajdonképpen a felcserek találták fel a második világháborúban, de ennek semmi valóságalapja nincs.

Coover később még több mint 400 találmánnyal örvendeztette meg a világot, becslések szerint a Kodak 2-2,5 milliárd dollárt keresett ezeken.