A burgonya, mint az köztudott, eredetileg Dél-Amerikában honos növény, amit a spanyolok hoztak át Európába, amikor az 1500-as évek közepén arra jártak, és ha már ott voltak, porig rombolták az inka civilizációt, majd magukhoz vettek tőlük ezt-azt, további megőrzésre. Nem mondhatni, hogy instant sikersztori volt a krumplié, az európaiak eléggé gyanakodva tekintettek rá, és nem tartották emberi ételnek, leginkább a disznókkal etették meg. Az első feljegyzés arról, hogy valaki egyáltalán hajlandó volt krumplit enni, 1573-ból származik.

Aztán szép lassan rájöttek az emberek, hogy hiába néz ki hülyén, meg fura az íze, a krumpli tele van tápanyaggal, és szépen elterjedt először a spanyoloknál, aztán Észak-Európában és német nyelvterületen. (Írországban például annyira, hogy a következő pár évszázadban két alkalommal  pusztult bele a népesség kb. negyede az éhínségbe, amikor a termés elfagyott, vagy elvitte a krumplivész.)

Nem úgy Franciaországban. A franciák különös gyanakodással fogadták a burgonyát, mert hát eleve milyen hülyeség már az, hogy megesszük valaminek a gumós gyökereit, miközben a rendes, föld feletti részei, a levele, a szára, a virága egyébként mérgezőek? A francia törvénykezés egészen addig ment, hogy 1748-ban, vagyis két évszázaddal a krumpli európai bemutatkozása után, a Napkirály és Napóleon nevével fémjelzett korszakok között nagyjából félúton, egyszerűen betiltotta a krumplievést, sőt, a termesztést is. Az indok az volt, hogy úgy gondolták, a burgonya leprát terjeszt, és meg akarták védeni ettől a népet, ugyanis a parasztok néha, amikor nagy volt az éhezés, már-már addig jutottak, hogy krumplit egyenek. A tiltás 24 éven át, egészen 1772-ig állt fenn, és egy francia hadseregben szolgáló orvos (eredetileg gyógyszerész, de a seregben ilyesmire nem sokat adtak), Antoine-Augustin Parmentier balszerencséje kellett ahhoz, hogy véget érjen az illegalitás.

Parmentier ugyanis porosz hadifogságba esett a hétéves háborúban, és fogolyként kénytelen volt krumplin élni. Egyrészt azért, mert akkoriban a poroszoknál már aránylag elfogadott étel volt (nem kis részben azért, mert a háború és a francia blokád miatt a poroszok nem jutottak elég gabonához), másrészt a gasztronómiai ranglétrán elég alacsonyan helyezkedett el ahhoz, hogy a hadifoglyokkal etessék meg.

Akárhogy is, Parmentier meglepetésszerűen nem kapott leprát a krumplitól, és simán átvészelte a hadifogságok, és a háború végén épségben és egészségben tért haza. Ekkor kezdett el a krumpli vizsgálatával foglalkozni, és innentől már csupán kilenc évre volt szüksége ahhoz, hogy bebizonyítsa, a burgonya ehető, veszélytelen, és semmi értelme betiltani. Komoly ellenszélben kellett meggyőznie a francia tudósokat és a köznépet egyaránt, és erre a korát messze megelőző trükköket vetett be, például nyilvános krumplilakomákat rendezett korabeli celebekkel, mint Benjamin Franklin vagy a modern kémia atyjának tartott Antoine Lavoisier, máskor meg elérte, hogy Marie Antoinette krumplivirágokkal a kalapján (!) jelenjen meg fontos protokolleseményeken. De az is ügyes módszer volt, amikor a krumpliföldjét fegyveres őrökkel védette, hogy nyilvánvaló legyen, mennyire értékes a növény.

A legalizálás után aztán kicsit át is estek a ló túlsó oldalára a franciák, Parmentiert az éhínségek legyőzőjeként ünnepelték, és egy csomó krumplialapú ételt neveztek el róla. Bár később még rendkívül fontos szolgálatokat tett a közegészségügynek és élelmezésnek (ő vezette be például az első kötelező védőoltást feketehimlő ellen, Napóleon egészségügyi minisztereként, illetve sokat lendített előre a technika fejlődésén a cukorrépából a cukor kivonása terén), az utókor máig a krumpli atyjaként emlékszik rá. Amikor 1813-ban, 76 évesen meghalt, a sírja köré egy mini krumpliföldet telepítettek a párizsi Père Lachaise temetőben.