A hidegháború nem az a korszak volt, amikor a pénzügyi racionalitás mentén zajlott a fegyverkezés. Az Egyesült Államok is temérdek pénzt költött kísérleti repülőgépekre, űreszközökre, hajtóművekre és fegyverekre, a Szovjetunió meg egyenesen annyit, hogy végül részben ez okozta az összeomlását. A nem jól elköltött rubelek egyik ékes példája volt

Igen, ez a történet igaz, és a fegyver alapötlete még a Star Wars előtt született meg. A lézerpisztolyt a szovjet tudományos akadémia mérnökei tervezték, akik a Szovjetunióban kozmológiával és rakétafejlesztéssel is foglalkoztak. Az intézménynek még mindig van egy példánya belőle; egy másikat egy 2011-es kiállításon tettek közszemlére.

Demjan Makarenko, az Akadémia képviselője egy videóinterjúban arról beszélt, hogy a lézerpisztoly fejlesztése nagyjából az Almaz űrállomáséval egy időben kezdődött, azaz a hatvanas években. Az Almaz végül 1973-ban állt pályára – de lézerpisztoly nélkül. A szovjeteknek persze nem arra kellett volna az eszköz, hogy amerikai űrkommandósokkal harcoljanak alacsony Föld körüli pályán; a fegyvernek nem is volt akkora hatásfoka, hogy embert lehessen ölni vele.

De akkor mire volt jó? Nos, a szovjetek azzal számoltak, hogy az amerikaiak nyilván kémműholdakkal fognak az űrállomás titkai után szimatolni. A stratégáik azt sem tartották kizártnak, hogy az amerikai űrsikló fejlesztését is azért kezdték 1971-ben, hogy ezeket a titkos kémműholdakat begyűjtsék vele, majd a Földön kinyerjék róluk az értékes adatokat. A lézerpisztolyt azért tervezték, hogy a szovjet kozmonauták tönkretehessék velük az összes amerikai kémműholdat.

Nem tudni, hogy a lézerpisztolyt űrállomáson kívüli használatra tervezték-e, de a szakértők feltételezik, hogy akár belülről, az ablakon át is ki lehetett volna lőni vele. Azért ezt tartották a legalkalmasabb fegyvernek, mert Borisz Duvanov, a szupertitkos program egyik kutatója úgy tartotta, hogy a kémműholdak érzékeny szenzorait viszonylag kis, nagyjából 10 joule-nyi energiával ki lehetne iktatni.

A végleges eszköznek úgy kellett kinéznie, mint egy pisztolymarkolatú zseblámpa, amibe töltényként helyezhetők be a lézerpatronok. A tervezésnél szempont volt, hogy a töltethez használt vegyi anyagok nem lehettek mérgezők (hogy ne szennyezzék az állomás levegőjét), és a fegyvernek tűzbiztosnak kellett lenniük. A tervezőmérnökök így jutottak el az oxigénnel és fémporral töltött apró villanykörtékig.

Fémpor? Bizony. A magnéziumról tudni lehet, hogy hő hatására színes és igen erős fénnyel elég. A szovjetek magnézium helyett cirkóniumot használtak, ami háromszor annyi energiát adhat le, mint ugyanakkora mennyiségű magnézium. További fémes adalékanyagokkal – alumíniummal, ittriummal és gránitporral – azt is elérték, hogy a fényvillanás hullámhossza ugyanakkora legyen, mint a fegyver által kibocsátott infravörös lézersugáré.

Ha elsütötték a fegyvert, a töltet 5-10 milliszekundumra felvillant. Ezalatt nagyjából 4700 fokos hőmérsékletet adott le, és nagyjából 20 méteres távolságból elvakíthatott egy elektrooptikai rendszert. A lövés után a 10 milliméteres kaliberű töltény használhatatlanná vált, ezért új töltényt kellett a töltényűrbe tárazni, miután az előzőt kipöccentettük, mint egy hagyományos töltényhüvelyt.

A lézerpisztoly első modellje 1984-ben készült el, de az amerikaiak nem terveztek kémműholdtámadást a szovjet űrállomások ellen; addigra változott a nemzetközi helyzet. És bár azóta a Szovjetunió is összeomlott, és a civil űrprogram is egyre bátrabban bontogatja a szárnyait, nem tudni, hogy az oroszok valaha felvitték-e az űrbe a másfél évtizeden át tervezgetett lézerpisztolyt. Igazi lőfegyvert, azt igen – de azt nem is az űrben lebegő kémműholdak, hanem a tajgán élő medvék ellen használhatták volna az átlagnál pechesebb leszállás után.

(Russian Space Web | Popular Mechanics)