Nincs pár jó szinonimátok arra, hogy bámulatos? Hasznukat venném most."  (Dick Gordon, az Apollo–12 pilótája)

Teljes napfogyatkozást látni életre szóló élmény. Eleve csodálatos, hogy létezhet effajta természeti tünemény: hogy pont akkora átmérőjű a Hold, amekkora, hogy pont akkora távolságra kering a Földtől, hogy ha egy vonalba kerül a Nap, a Hold és a Föld, akkor képes a Hold teljesen kitakarni a napkorongot a szerencsés földi szemlélőknek. Nem csoda, hogy százezreket, milliókat hoz izgalomba az élmény, amikor a Hold eltakarja a Napot, és a Hold árnyéka végigsöpör a Föld felszínén – egész generációkat tud összekovácsolni a közös kozmikus látvány. (Emlékezzünk csak az 1999-es teljes napfogyatkozásra, ami hazánkból is látható volt! Önök is látták? Fantasztikus volt, ugye? Ha esetleg van privát képük róla, küldjék el nekünk, hadd osszuk meg a többi olvasóval is egy későbbi cikkben!)

Élt három ember a huszadik században, akik ezt az élményt megsokszorozva élték át: az Apollo–12 három űrhajósának küldetésük megkoronázásaként olyasmi adatott meg, ami rajtuk kívül senki másnak sohasem. 1969. november 21-én, hazaindulva a sikerrel végrehajtott küldetésből, amint elhagyták a Hold körüli pályát (az úgynevezett Trans-Earth injection manőverrel), bámulatos látványban volt részük: napfogyatkozás szemtanúi voltak az űrből. Ami végtelenül különlegessé tette számukra az élményt, hogy nem a Földről megfigyelhető jelenség tárult a szemük elé – ez ha belegondolunk, eléggé magától értetődik, hiszen nem a Földön tartózkodtak, hanem attól több mint 380 ezer kilométerre.

Ha végigböngésszük a küldetés jegyzőkönyveit, a küldetésirányítás és az űrhajósok közt lezajló párbeszédek pontos leiratát, akkor valósággal süt az asztronauták által mondottakból az izgalom és csodálat (Apollo 12 Technical Air-to-ground Voice Transcription .pdf, 1047. oldaltól, mintegy hat oldalon át). "Azt hiszem ez az egész repülés legcsodálatosabb látványa"– mondja a Houstonban ülőknek a nemrég elhunyt Alan Bean, az Apollo–12 holdkomppilótája (LMP).

"Fantasztikus látványban van részünk. Hihetetlen" – így Dick Gordon, a parancsnoki modul pilótája (CMP), amivel a parancsnok Pete Conrad is csak egyetérteni tudott. Ugyanakkor mulatságos olvasni a velük folyamatos kapcsolatban lévő capcom (CC) válaszait: Gerald Carr űrhajós hűvös profizmussal, lakonikus tömörséggel reagálja le a hallhatóan csaknem extázisban lévő űrhajósok bejelentkezéseit ("Vettem. Értem. Oké. Utánanézünk" – és így tovább.)

Az űrhajósok leírása szerint a Föld árnyékos oldala az ellenfényben tökéletesen feketének látszódott, és csak a légkör sima, vékony, különleges színekben pompázó sávja derengett előttük. A Föld sötétbe burkolózó oldalán csak a villámok szentjánosbogárként hunyorgó fényeit látták az űrhajósok, sem a kontinenseket, sem a tengereket, óceánokat nem voltak képesek kivenni.

A totalitás csúcsán a Föld teljesen eltakarta a Napot, csak a Föld légkörének vékony vonala volt látható, a Nap koronája nem. Az űrhajósok mindenképp szerették volna megörökíteni a csodálatos jelenséget, de a Nap vakító fénye miatt kezdetben nem tudták, hogy milyen szűrőkkel, milyen expozíciós beállításokkal használják a rendelkezésükre álló kamerákat. Ehhez a küldetésirányítás segítségét kérték, így szerencsénkre fotókon és filmfelvételen is sikeresen rögzítették a hálás utókornak a páratlan jelenséget.

Az alábbi páratlan filmrészlet a küldetésen használt 16 mm-es kamerával készült (azt kicsit persze sajnáljuk, hogy hangot nem rögzített a kamera, remek lenne hallani az izgatott űrhajósok kommentárját):

Végezetül pedig jöjjenek a pazar fotók. Az alábbi galériában a négyzetes formátumú képek Hasselblad kamerával, 80 mm-es teleobjektívvel, (a színesek S0-368 Ektachrome MS filmre) készültek, és megörökítik azt a pillanatot, amikor a Nap utolsó fénysugara eltűnik a Föld éjfekete korongja mögött: