A párizsi Eiffel-torony a világ egyik legismertebb épülete és leghíresebb turistalátványossága; évente úgy 6-7 millió ember liftezik/lépcsőzik fel a tetejére, hogy gyönyörködjön a kilátásban. A francia fővárost nem nagyon lehet a torony nélkül elképzelni – ehhez képest elég meglepő, hogy az építésekor mennyire utálták a párizsiak, és hogy az átadása után húsz évvel le akarták bontani.

Gustave Eiffel a tornyot eredetileg nem is Párizsba, hanem Barcelonába tervezte, az 1888-as világkiállításra. Miután az ottani városvezetés visszadobta az ötletet, B tervként jött szóba Párizs. Eiffelnek nem volt könnyű dolga, ugyanis a torony építésével párhuzamosan részt vett a francia Panama-csatorna tervezésében is. Ez a projekt látványosan összedőlt, és Eiffelre csúnyán ráhúzták a vizes lepedőt az ezt követő politikai-pénzügyi botrányban. Bűnbaknak kiáltották ki, és végül 1893-ban el is ítélték két év börtönre (aztán felmentették, mielőtt a rácsok mögé került volna).

Az Eiffel-tornyot az építkezés kezdetétől fogva komoly ellenkezés övezte. Hiába hangzott jól, hogy a világ legmagasabb épülete lesz (méghozzá bőven, a rekordot tartó Washington-emlékmű 169 méteres magasságát majdnem megduplázva), a közvélemény nem volt vevő rá. A korabeli véleményformáló celebek sorra tiltakoztak az építmény ellen: több mint 300 művész és egyéb híresség jelentetett meg felháborodott hangú nyílt levelet a sajtóban, amiben ocsmány szörnynek, a városképet elrondító fekete gyárkéménynek nevezték a tornyot. Eiffel végül úgy kapta meg az építésre az engedélyt és a támogatást a várostól, hogy csak ideiglenes látványosság lesz, és húsz évvel az elkészülte után, vagyis 1909-ben lebontják. Mivel köztudomású volt, hogy ez a terv, erre építve sikerült egy zseniális szélhámosnak később kétszer is eladnia a tornyot (pontosabban a bontás után keletkező több ezer tonna fémhulladékot).

Eiffel ugyan kénytelen-kelletlen belement, hogy csak húsz évig áll majd a torony, de rögtön elkezdte keresni a kerülőutakat, amivel megmentheti az építményt a bontástól. Mivel a tudományos világban látta a potenciális megmentőt, már a hivatalos megnyitó utáni napon elkezdett dolgozni a torony tetején egy meteorológiai állomás, csúcskategóriás hőmérséklet-, szél- és nyomásmérő műszerekkel. Beépítettek egy hatalmas manométert is a toronyba: ez tulajdonképpen egy U alakú cső, félig feltöltve folyadékkal. Az egyik végét lepecsételik, a másikat szabadon hagyják, így az U két szárában a folyadék szintje a kinti és benti nyomás közti különbségét mutatja. Egy több száz méteres ilyen műszer a mai napig különlegességnek számít, hát még 130 éve. A torony alatt pedig egy hatalmas szélcsatornát építettek, amiben repülőgépek modelljeit, propellereket és szárnyfelépítéseket lehetett tesztelni.

Eiffel ezeket a laboratóriumokat és a bennük zajló tudományos kísérleteket mind maga finanszírozta, abban bízva, hogy az épület néhány év alatt nélkülözhetetlenné válik a tudomány számára, és a tudósok majd kilobbizzák, hogy megmaradhasson. 1898-ban Eugéne Ducretet rádiókísérletei hozták el az áttörést: Marconi drótnélküli távíróját továbbfejlesztve az Eiffel-torony tetejéről küldött rádióüzenetet a 4 kilométerre levő párizsi Panthéon tetején elhelyezett vevőberendezéshez, a francia tudományos akadémia színe-java előtt. Később innen sikerült először a csatornán túlra, Angliába rádióüzenetet küldeni, majd az első transzatlanti rádiós kapcsolatot felvenni.

1903-ban, amikor már elég közel volt a bontás határideje, Eiffel felajánlotta a francia hadseregnek, hogy végezzék a saját rádiókommunikációs kísérleteiket a toronyból, még a labor felépítésének költségeit is állta. Az ötlet fényesen bevált: 1908-ra az Eiffel-torony lett a francia katonaság rádiós központja, innen tartotta a kapcsolatot a parancsnokság a különféle katonai létesítményekkel, hadihajókkal, az észak-afrikai helyőrségekkel. Ez alól nyilván nem lehetett csak úgy lebontani a tornyot, így Párizs városa meghosszabbította az engedélyét. 1910-ben aztán otthont kapott az Eiffel-toronyban a pontos idő szignálját sugárzó adóállomás, és ez végképp megmaradásra ítélte az építményt. (Ma ez már nem tűnik olyan nagy dolognak, de akkoriban óriási áttörés volt, hogy mindenhol garantáltan ugyanannyi lett a pontos idő, például sokkal megbízhatóbb lett a vasúti közlekedés és áruszállítás vagy a hajók navigációja.)

Pár év múlva, az első világháború kitörése után az Eiffel-torony meghálálta Franciaországnak, hogy megkímélték. A toronyban berendezett rádiós lehallgatóállomás kapott el egy német katonai adást, amiből kiderült, hogy a német csapatok közelednek Párizs felé. Egy gyors mozgósítással sikerült még a város elérése előtt lecsapni a közeledő seregre, ez volt az első marne-i csata, avagy a marne-i csoda, ami megmentette Párizst. A torony ezek után végleges építménnyé vált, de igazán népszerűvé, turistacsalogató látványossággá és Párizs jelképévé csak a második világháború után lett, amikor New York felhőkarcolói már rég elhódították tőle a legmagasabb épület címét.