Ismerősen hangzik a történet, amiben egy óriási rablást kitervelő fickó felbérel pár, speciális képességekkel rendelkező embert, hogy végrehajtsák az akciót egy szuperbiztonságos széf ellen, aminek a máshol felépített pontos másán gyakorolták az utolsó mozdulatig a rablást?

Nem, nem a 2001-es Ocean's Eleven című filmről van szó, hanem a 2003-as antwerpeni gyémántrablásról, amiben egy ötfős banda a lehetetlent végrehajtva rámolta ki a Antwerpen gyémántnegyedének legbiztonságosabb széfjét. De nem is ez a legmeglepőbb a sztoriban, és még csak az sem, hogy eddig nem készült film a dologról,

De ne szaladjunk ennyire előre.

Történetünk 2001 nyarán kezdődik Antwerpenben, ahol a megélhetési tolvaj és gyémántdíler Leonardo Notarbartolo folytatta üzleteinek egy részét. Az olasz Notarbartolo itt találkozott egy zsidó üzletemberrel, aki felbérelte egy elég jól hangzó melóra: százezer euróért mondja meg a Diamond Center feltörhetetlennek hitt széfjéről, hogy feltörhetetlen-e.

Notarbartolo a kérdés pillanatában tudta a választ, hiszen ő maga is ebben a széfben tárolta két seftelés között a megszerzett gyémántokat és ékszereket, de hát százezer euróért hajlandó volt egy tollba rejtett minikamerával pár képet készíteni titokban a széfben, hogy aztán közölje megbízójával, hogy a munka, amire valóban felbérelné, lehetetlen.

Nem nehéz józan ésszel belátni, hogy Notarbartolo nem hazudott. Az antwerpeni gyémántnegyed minden bejáratát talajba süllyeszthető forgalomkorlátozó oszlopok és golyóálló üveg mögött várakozó fegyveres őrök védik, ha rajtuk múlik, se ki, se be nem jut arra nem érdemes ember. A negyed szinte minden négyzetcentiméterét a rendőrséghez bekötött térfigyelő kamerák pásztázzák. És ez még csak az utca.

A Diamond Centerben jött csak a java. Az épület külön biztonsági személyzetet alkalmazott, akik a bejáratnál mindenkit ellenőriztek – Notarbartolo az egyik emeleten bérelt egy kis irodát, a széfben pedig fiókokat, így gyakori vendég volt állandó bejárással –, a föld alatt két szinttel található széfhez csak úgy nem nagyon lehetett elkóborolni.

A széfet egy egy háromtonnás ajtó védte, ami önmagában hatszintes védelmet jelentett. Egy négyjegyű számkóddal lehetett nyitni, a 0-tól 99-ig terjedő négyjegyű kombináció százmillió lehetséges kódot jelentett. Az edzett acélból készült ajtó 12 óra folyamatos fúrásnak is ellenállt volna, de a fúrófej bevetése után azonnal működésbe lépett volna a rezgésérzékelőre kötött riasztó.

Az ajtó zárószerkezete zárt állapotban egy mágneses teret hozott létre, ha ez megszakadt, az is egyből riasztott, és csak egy négyjegyű kód megadásával lehetett kikapcsolni. És akkor még ott volt maga a kulcs, ami egy 30 centis, lényegében lemásolhatatlan egyedi darab volt.

Ha esetleg valaki ezeken sikerrel túljutott, akkor még mindig csak egy üres teremben találta magát csomó kisebb szekrénykével a falon. A széfen belüli kamerák hőt, mozgást és fényt is érzékeltek, és nyilván egyből riasztottak, bármi furcsát tapasztaltak. A széfen belüli fiókok pedig önmagukban egy 17 576 kombinációt rejtő zárral voltak csak nyithatók.

Mutatok valami érdekeset

Notarbartolo válasza után a gyémántkereskedő fel is szívódott, de csak egy időre. Öt hónap elteltével újra jelentkezett az olasznál, hogy találkozzanak Antwerpen külvárosában egy elhagyatott raktárnál. Amikor kinyílt a raktár kapuja, Notarbartónak leesett az álla, hiszen azon belül a Diamond Center széfjének tökéletes másolata áll. A széf környékén három fickó munkálkodott:

• Lángész felelt a riasztórendszerek kiiktatásáért;
• Szörny – onnan kapta nevét, hogy mindenben szörnyen jó volt – volt a mindenes, zárfeltörésben, villanyszerelésben, gépészkedésben verhetetlen volt, de ő volt a sofőr, és nem mellesleg iszonyatosan erős is;
• a Kulcsok Királya pedig, hát, nem nagyon kell magyarázni, a kulcsok királya volt.

Az utóbbi feladata volt a másolhatatlannak hitt 30 centis kulcs lemásolása. Amikor Notarbartolo arról érdeklődött, hogy mégis hogyan tervezi ezt a banda legöregebb tagja, az csak annyit felelt neki, hogy szerezzen egy képet a kulcsról, a többit megoldja. De honnan lesz kép a kulcsról? Hát az már nem az öreg gondja, ő csak a másolásért felelt, a kép megszerzése nem rá tartozott.

A banda ötödik tagja Spuri (Speedy) volt, aki Notarbartolo társaként dolgozott harminc éven át. A többiek nem akarták bevenni a buliba, az olasz viszont kezeskedett a barátjáért.

Indul a buli

Közel egy év tervezgetés után a banda – máig nem ismert módon egyébként – odáig jutott, hogy egy apró, a széf ajtajára néző kamerát helyezett el a plafonon levő lámpa mellé. A kamera jelét egy porral oltó palackba rejtett erősítő továbbította, így tudták kifigyelni a zár kombinációját, és ez a kamera készítette el a várva várt képet is a Kulcsok Királyának.

Ez 2003 februárjának közepén jött el hosszas tervezés után, a tervezett zsákmány pedig a világ legnagyobb gyémántbányász cégének, a De Beersnek a havi szállítmánya volt. A londoni központú cég felügyelte 2003-ban a világ gyémántpiacának 55 százalékát, Dél-Afrikában, Namíbiában és Botswanában ők számítottak a gyémántkirálynak több más helyszín mellett.

A De Beers a világ különböző pontjain kibányászott nyers gyémántokat előbb Londonba szállította, majd azokat 120 dobozba osztották szét – minden De Beers-viszonteladónak volt egy doboza. Mivel ezeknek nagy része Antwerpenben működött, a szállítmány nagy része Belgiumba került, minden hónapban egyszer. Így volt ez 2003. február 13-án csütörtökön is, amikor a Diamond Center széfje megtelt a De Beers nyers gyémántjaival.

Másnap, pénteken Notarbartolo egy ártatlannak tűnő látogatást tett a széfben. Az őrök ismerték, nem nagyon foglalkoztak vele, mit csinál, hiszen rendszeres vendég volt náluk. Csakhogy Notarbartolo aznap nem a rendszeres ügymenet miatt ment: egy női hajsprével észrevétlenül lefújta a széfen belüli hő- és mozgásérzékelőt, vékony filmréteget hozva létre rajta, ami rövid, de kiszámíthatatlan időre láthatatlanságot adott a széfben tartózkodóknak.

Az olasz feltűnés nélkül távozott, hogy este aztán negyedmagával együtt térjen vissza a kihalt negyedbe. A csapat kocsija, egy bérelt szürke Peugeot 307 a negyed határát jelentő utcában állt meg. A Kulcsok Királya pillanatok alatt feltört egy ajtót, az ötfős banda pedig eltűnt egy házban, aminek történetesen pont olyan kertje volt, ami a Diamond Centerrel volt szomszédos, nem látott rá egyetlen kamera sem.

Innen egy előre elrejtett létrával másztak fel a második emeleti teraszra, Lángész gyorsan kiiktatta az ablakra szerelt riasztókat – magát egy poliészter pajzs mögé álcázva a hőérzékelő kamerák elől –, majd bemásztak az épületbe, és a kocsiban várakozó Notarbartolo kivételével mind lementek a széfhez. A kamerákat műanyag zsákokkal fedték le, majd munkához láttak.

Szezám, tárulj!

A széfnél a mágneses mező kiiktatásával kezdtek, pontosabban egy spéci szerkezetet erősítettek a rendszer ajtón kívüli felére, így azt úgy szerelhették le, hogy a mágneses mező nem szakadt meg. Aztán 19-re lapot húztak: Notarbartolo felvételei alapján kiszúrták, hogy az őr mindig bement egy szobába a széf kinyitása előtt. Amikor átkutatták a szobát, megtalálták a kulcs eredetijét, így nem is kellett a másolat. Beütötték a négyjegyű kódot, elforgatták a kulcsot, és Szezám, tárulj, bent is voltak a széfben.

Eljött Szörny ideje, aki vaksötétben újrakötötte a széfen belüli biztonsági rendszer központjának vezetékeit pont a központ kihagyásával. A hő- és mozgásérzékelőt egy habsztirol dobozzal hatástalanították, a fényérzékelőt pedig egyszerűen leragasztották,

A banda aranyrudakkal, rengeteg készpénzzel és egy nagy halom gyémánttal (csiszolt és csiszolatlan egyaránt) távozott, de csak a kijutás is majdnem egy órájukba került, annyira óvatosak voltak.

A dupla csavar

Minden rablós filmbe kell egy dupla csavar, és ez a sztori nem véletlenül filmbe illő. Amikor a banda összegyűlt Notarbartolo lakásán, hogy ünnepeljenek, elképedve tapasztalták, hogy a kocsiból felhozott zsákok nagy része üres volt, a zsákmány nagy része rejtélyes módon eltűnt. Egyből rájöttek, hogy

A sokkból felocsúdva Notarbartolo zuhanyozni ment, amíg a többiek összedobtak pár szalámis szendvicset, hogy a maradék zsákmánnyal megpattanjanak az országból.

Zuhanyzás közben Notarbartolo rájött, hogy az őket felbérlő gyémántkereskedő verhette át őket, és egy óriási biztosítási csalás áldozatai lettek. A sötétben ugyanis csak feltörték a széf szekrénykéit, és azok tartalmát beleöntötték a zsákba, de nem ellenőrizték, mit öntenek bele. A terv kieszelője viszont jó pár partnerének előre szólhatott, hogy rablás készül, azok kiürítették a dobozokat, hogy aztán a rablás után hamisan jelenthessék, hogy mi minden tűnt el onnan.

A szalámis lebukás

Notarbartolo és Spuri vasárnap este indultak vissza Torinóba, a szemeteszsákba összegyűjtött terhelő bizonyítékokat útközben, Franciaországban akarta elégetni, de Spurin egyre jobban elhatalmasodott a pánik, és arra kérte barátját, hogy még a rendőröktől hemzsegő Brüsszel előtt álljanak meg, és szabaduljanak meg a bizonyítékoktól.

Notarbartolo engedett, de amíg egy biztonságos helyet keresett a zsák elégetésére, Spuri pánikba esett, és szétdobált mindent a kocsi körül. A sötétben esélyük sem lett volna összeszedni a videószalagokat, borítékokat, így otthagyták.

Másnap egy vadász bukkant a szemétre, amit be is jelentett a rendőrségen vandalizmus okán. A rendőröket nem nagyon érdekelte a dolog, egészen addig, amíg a vadász ki nem ejtette a száján azt, hogy Diamond Center feliratú borítékok is vannak a szemét között.

A szemétben találtak számlát Notarbartolo nevére kiállítva egy megfigyelőrendszerről, egy névjegykártyát annak az Elio D'Onoriónak a nevével, aki több korábbi rabláshoz is kötődött mint elektronikai szakértő (a rendőrök szerint ő volt Lángész, de Notarbartolo ezt végig tagadta), és a bizonyítékok közé került egy félig elmajszolt szalámis szendvics is, illetve egy Antipasto Italiano szalámicsomagolás.

A banda eközben Milánóban gyűlt össze, hogy a megrendelővel együtt szétosszák a zsákmányt – a gyémántdíler kapta volna a szajré harmadát, a maradék kétharmadon a többiek osztoztak volna. Az eredetileg saccolt több tízmillió dollár helyett 3 millió lett volna mindenki jussa, de a megrendelő nem bukkant fel, így valamivel jobban jártak.

Notarbartolónak viszont mindenképp vissza kellett még térnie Belgiumba. Egyrészt az ő nevén volt a bérelt autó, másrészt gyanús lett volna, ha a rablás után sosem mutatkozik az épületben, ahol irodát és trezort bérelt, és így a lakásából is el tudott volna tüntetni minden gyanúsat. Miután elindult feleségével Belgiumba, az olasz rendőrség az erdőben talált számla alapján lecsapott olaszországi otthonára. Fia hiába próbálta elérni az úton levő Notarbartolót, nem sikerült, így gyanútlanul ért vissza a férfi és a nő is Belgiumba.

Az olasz próbálta adni az ártatlant, és vidáman odaintett a Diamond Center egyik biztonsági őrének, aki azonnal riasztotta a rendőröket. Ők átkutatták Notarbartolo lakását, ahonnan tömegével kerültek elő a bizonyítékok, köztük pár feltöltős SIM-kártya, amikről szinte kizárólag három olaszt hívtak csak, Elio D'Onoriót (Lángészt), Ferdinando Finottót (Szörnyet) és Petro Tavanót (Spurit). A rablás éjjelén egy átjátszótorony adatai szerint mindhárom kártya a Diamond Center közelében tartózkodott, Notarbartolóéval együtt.

Notarbartolo olaszországi házában közben 17 csiszolt gyémántot találtak, az antwerpeni lakásának egyik felcsavart szőnyegéből pedig további drágakövek kerültek elő. De kellett még valami, ami jobban összeköti a banda tagjait és az Európa szerte szétszórt bizonyítékokat.

Itt jön képbe a szalámi, a gyémánt mellett ugyanis találtak egy bevásárlásból visszamaradt blokkot is az antwerpeni lakásban, amin szerepelt az Antipasto Italiano szalámi. Amikor a bolt kameráinak képén megnézték, az adott időpontban ki vásárolta a bizonyítékok között is megtalált szalámimárkát, egy ismert arcot láttak a felvételen: Ferdinando Finottót, azaz Szörnyet.

Lehet, hogy tripla csavar volt?

A rablás sztoriját felgöngyölítő, Notarbartolóval is interjúzó Wired sztorija szerint a mai napig elég homályos gyémántpiacon az ügyletek háromnegyede az asztal alatt, félig illegálisan történik, így az, hogy végül csak huszonötmillió dollár összérték jött be a rablás utáni bejelentésekből, azt sugallja a gyémántlopásokra specializálódott, az ügyben nyomozó Agim De Bruyckernek, hogy százmillió körül rabolhattak valóban.

Ha tényleg átverték Notarbartolóékat, akkor a széfeket bérlő gyémántkereskedők nagy része mindent kirámolt, de csak a legálisan szerzett gyémántok rablását jelentették be, és óriási biztosítási csalást csináltak a rablásból.

Vagy Notarbartolo hazudott, és százmillió dollárnyi pénzzel, arannyal és drágakövekkel pattantak meg, amik aztán soha nem kerültek elő. Mivel a széfre külön nem volt biztosítás, ezért ez a történet eléggé sántít, hiszen nem volt, aki kifizesse a kárt.

Notarbartolo tíz, három társa öt évet kapott, azóta már mind szabadlábon vannak, Notarbartolo feltételes szabadlábra helyezés után távozhatott a börtönből. Egyedül a Kulcsok Királyát nem azonosították és kapták el soha.

A rablásból a Paramount Pictures csinált volna filmet J. J. Abrams producerkedése mellett, de lejárt a megfilmesítési joguk, mielőtt hozzákezdtek volna a filmhez.