A cikkben az LSD árát elnézhetted egy nagyságrenddel. Tegyük fel, hogy 380 mikrogramm egy átlagos adag, ami a hippiforradalom California Sunshine megfelelője lehet; akkor egy gallon az épp 10 millió porció. Ha figyelembe vesszük a disztribúciós költségeket, még úgy is bőven 4 dollár körül kóstál egy dózis, így nagyjából a skorpióméreg piaci ára környékén landol az összeg

– írta olvasónk, Szabolcs, a világ legdrágább folyadékáról szóló keddi cikkünkre reagálva. Volt már rá példa, hogy cikkben reagáltunk olvasói levélre, főleg, ha az közérdeket szolgált. A drogkereskedelem és a szintetikusdrog-gyártás piaci mechanizmusait nehéz lenne közérdeknek tekinteni, de azért van olyan tanulságos téma, mint a városi mosómedvék intelligenciája vagy Svájc titkos háborúi.

Szóval: az LSD gallononkénti 109 200 dolláros árát a Brightside említette a témával foglalkozó cikkében. Bár lehetnek eltérések, a különbség legfeljebb plusz-mínusz néhány ezer dollár lehet – a Science ABC 32 500 dolláros literenkénti árat ír, míg a Providr 123 000 dollárra áraz be egy gallont –, de nagyságrendnyi semmiképpen. Hogy rögtön ellőjük a cikk tanulságát:

Viszont mire az afgán heroin eljut Los Angelesbe, vagy a Bolíviában termesztett kokaint felszippantják Miamiban, a gyártási és a fogyasztói ár közti különbség tényleg több nagyságrendnyit változhat.

Nézzük például a kokain árképzését. Egy kiló színtiszta kokain-hidrokloridhoz 400-1000 kilónyi kokacserjelevél kell, meg a szüretelést végző munkások, az ültetvényeket őrző fegyveresek, egy csomó hétköznapi vegyszer (mint például vécétisztító folyadék), némi kerozin, illetve irtózatosan sok föld, ahol a cserjék nőnek, és az a sok nyersanyag, amit a cserjék felszívnak.

Ha minden elkészült, a gyártók továbbpasszolják a terméket egy nagybani felvásárlónak. Mivel a kokainbárók kábé annyira becsülik meg a bolíviai földeken görnyedő paraszt munkáját, mint a hazai gyümölcstermést felvásárló multik a szabolcsi almáskertészeket, csak minimális haszonkulcsot fizetnek minden kilónyi kokain után.

A drágulás ezután kezdődik. A felvásárolt árut el kell juttatni a felvevőpiacra, amit az alapján határoznak meg, hogy hol fizetnének a legtöbbet az áruért. Ezek többnyire a fejlett országok, ahol egy gramm kokaint tízszer annyiért lehet eladni, mint mondjuk La Pazban. Viszont rengeteg pénzbe kerül, hogy a kokaint eljuttassák az Egyesült Államokba és Európába. Biztosítást kell fizetni a maffiának, megoldani az áru észrevétlen szállítását (amihez néha mérföldes földalatti vasutakat kell építeni az amerikai–mexikói határra), és akkor még nem is beszéltünk a határőröknek, rendőröknek és politikusoknak kiosztott kenőpénzről, vagy a terjesztői hálózat minden újabb lépcsőfokánál megjelenő haszonkulcsokról.

Az LSD-nél ez a különbség jóval nagyobb lehet, mert a gyártásánál kevésbé érvényesülnek a szabadpiaci mechanizmusok. Kereslet és kínálat van, de verseny nincs, csak automatikusan kialakuló monopóliumok. (És nem, ennek nem az az oka, hogy az LSD-től kommunistává, a kokaintól meg kapitalistává válnak az emberek, hiába gondolnánk így a hatvanas évek LSD-ző hippijeit és a Wall Street kokainozó brókereit látva.)

Az LSD-gyártás nem igényel bonyolult és drága eszközöket. Egy nagyobb konyhaasztalon összezsúfolható az összes szükséges hardver; egy underground garázslabor egy kontinensnyi fogyasztót elláthat. Mivel az LSD színtelen és szagtalan folyadék, az utcán pedig itatóspapírra csöpögtetve árulják, a terjesztéséhez sem kell olyan rafinált és drága disztribúciós csatornákat kiépíteni, mint a kokaincsempészethez. A szenzorok nem észlelik, a kutyák nem szagolják ki, és egy sima A4-es borítékban is több ezer adag csempészethő, papírnak álcázva.

Annak, hogy a gyártás többnyire egy-két kézben összpontosul (per kontinens), az LSD töménysége az oka. Egy ütős-hatásos dózisban 100-150 mikrogrammnyi hatóanyag van, és már ez is garantálja a 6-10 órás tripet. (Emlékeztetőül: egy mikrogramm a gramm egymilliomod része.) Nem csoda, hogy az Egyesült Államokban már 10 gramm tiszta LSD eladásáért is 30 év börtönbüntetést lehet kapni.

Az amerikai kábítószer-ellenes ügyosztály, a Drug Enforcement Administration (DEA) 2000-ben tartóztatta le William Henry Pickardot, aki egy használaton kívüli rakétasilóban gyártott nagy tételben LSD-t. Pickard nem profi bűnöző volt, csak egy LSD-rajongó buddhista kutató, aki az Egyesült Államok legnagyobb egyetemein vizsgálta a kábítószer-fogyasztáshoz kötődő tudományterületeket. (Ironikus: a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem drogpolitikai kutatóprogramjának igazgatója éppen Pickard volt.)

Az Acid Kingnek, azaz savkirálynak is nevezett Pickard nagyjából ugyanazt vitte véghez az LSD-vel, mint Pablo Escobar a kokainnal, csak vérontás nélkül. Letartóztatása után a DEA sajtóközleménye 41 kilogramm lefoglalt LSD-t említett – ez 100 mikrogrammos adagokkal számolva több mint 410 millió adagnak felelne meg. Bár később kiderült, hogy a DEA ebbe a 41 kilóba a lefoglalt prekurzorokat és más gyártási alapanyagokat is beleszámolta, és a teljes fogás nagyjából 200 gramm tiszta LSD volt, még ez is elég volt ahhoz, hogy életfogytiglanra ítéljék a ma 72 éves Pickardot.

Amikor a drogpiacról eltűnik egy fontos terjesztő, a helyét szinte azonnal átveszi a konkurencia. Ehhez képest

Ha tudjuk, hogy a drogbizniszben folyton ölik egymást a rivalizáló kartellek a piac feletti uralomért, joggal merülhet fel a kérdés: az LSD-piacon miért nem jelent meg a konkurencia? Ennek több oka van:

• Az LSD szintetizálásához nem méregdrága berendezések kellenek, hanem egy profi vegyész, aki érti és átlátja a folyamatokat, és hajlandó életfogytiglani börtönbüntetést kockáztatni a gyártással.
• Ha ez megvan, szükség lesz ergot alkaloidokra (anyarozs) is, ami az LSD-gyártás alapanyaga. A gyártók lelkesedése általában ezen a ponton szokott elhalni, mert az Egyesült Államokban az összes ergotforrást szigorúan ellenőrzik. Pickardnak viszont Kelet-Európában (azon belül Magyarországon és Csehországban) voltak megbízható beszállítói, és mivel a közép-európai hatóságoknak gőzük se volt arról, hogy mi az az anyarozs, nyakló nélkül érkezhetett az utánpótlás.
• Az LSD, akármekkorát ment is a hatvanas években, ma az egyik legkevésbé népszerű drog. A Drug Abuse statisztikái szerint az Egyesült Államokban minden tizedik ember próbálta ki az LSD-t; Európában valamivel kevesebben. Az LSD drogpiaci részesedése egy egy számjegyű százalékkal írható le. Ennek részben a szer hatása az oka. Amíg az olyan stimulánsok, mint az ecstasy, a kokain és az amfetamin az azonnal elérhető, instant örömérzetről szólnak, az LSD egy eszméletlenül erős pszichedelikum, ami éppúgy okozhat őrületet, mint misztikus élményt – de egyik sem való mindenkinek.
• Az LSD-fogyasztási szokásokra nem lehet stabil vásárlóréteget építeni. Mivel a szer nem alakít ki fizikai függőséget, a dealerek nem számíthatnak rendszeresen visszatérő vendégekre. (A kreatív hitelajánlatokkal kilincselő kokainistákat bezzeg úgy kell lerugdosniuk magukról.) Az LSD ráadásul túl intenzív élmény a gyakori ismétléshez, aminek egyébként nem is lenne értelme, mert a szervezet gyorsan toleranciát alakít ki a pszichedelikumokkal, így idővel az újabb adag már hatástalan lesz.
• Ha egy kokainkartell úgy döntene, hogy profilt vált, és felhúz egy Borsodchem méretű üzemet, ahol két hét alatt annyi LSD-t gyárt, hogy az emberiség élete végéig hallucinálhasson, akkor sem keresne rajta pénzt. Egyszerűen nem tudnák eladni a megtermelt árut, mert a kis felvevőpiac és a fogyasztói szokások miatt nem lenne rá megbízható, rendszeres kereslet, de a túltermelés úgy leverné az árakat, hogy nem tudnák gazdaságosan értékesíteni.

A fentiek miatt az LSD-re nem tud ráépülni egy olyan infrastruktúra, mint mondjuk a kokainra. Eleve sokkal kevesebben vesznek benne részt. Kevesebb a fogyasztó, néhány kézben összpontosul a gyártás, rövidebb a terjesztési csatorna (úgy három kézfogásnyi távolság van a gyártó és a fogyasztó között), és minimális kockázattal megoldható a csempészet. Pedig maga a gyártás nem drága, és a profitráta elképesztő.

De nyilván nem ennyiért árulják. Ami Pickardot illeti, a nyomozás kiderítette, hogy a savkirály 29,75 centet, azaz 80 forintot kapott 100 mikrogrammnyi legyártott LSD után. Az LSD-próféta Timothy Leary pedig 1963-ban 100 gramm LSD-t és 25 kilónyi pszilocibint rendelt a Harvard Egyetemnek az LSD-t szintetizáló Sandoztól. Ha ezért utcai árat kértek volna, az csődbe vitte volna a Harvardot, de a Sandoz akkoriban még sok kutatóintézetnek juttatott a szerből, hogy végezzenek velük szakértői vizsgálatokat. (Leary rendelését végül nem teljesítették, ugyanis kiderült, hogy a Harvardon még csak nem is hallottak a megalomán tervéről.)

Tanulság (és egyben válasz az olvasói kérdésre): nincs még egy olyan tudatmódosító szer, ahol a gyártási költség és a feketepiaci ár között akkora lenne a különbség, mint az LSD-nél. Ez azért történhet meg, mert nincs konkurencia, így az ezzel foglalkozó gyártó automatikusan monopóliumot alakít ki. És egy monopolhelyzetben levő gyártó mondhatja, hogy figyeljetek, ezt egyedül én gyártom, mert más nem ért hozzá, én pedig ennyit fogok kérni érte, mert csak.

Ez addig nem is fog megváltozni, amíg a vásárlók faképnél nem hagyják a monopóliumot, de ilyenre még nem volt példa az LSD felfedezése óta eltelt 75 évben. De az LSD gyártóit – magas profitráta ide vagy oda – nehéz lenne olyan nyerészkedő bűnözőként feltüntetni, mint mondjuk Escobart. A nagyban játszó pszichonauták inkább küldetéstudatos idealisták voltak, nem a pénz motiválta őket. Ha kerestek is rajta, többnyire olyan őrült projektekre költötték, mint hogy megépítsék a világ legjobb és legnagyobb szabadtéri hangrendszerét a Grateful Deadnek.

(Slate | Evil Mad Scientist | Drug Abuse | Third Wave)