Az ember átlagos napi folyadékigénye kb. 2-2,5 liter víz. Vannak helyzetek, amikor ennél többet kér a szervezet, például hőségben vagy komolyabb fizikai megterhelés hatására. Ez logikus is, hiszen ilyenkor izzadással hűti magát a testünk, azzal vizet veszít, és ezt pótolni kell. A Tour de France profi kerékpárosai például a hegyi szakaszokon simán leadnak óránként egy-másfél liter vizet izzadással, és ezt 6-7 liter folyadék bevitelével ellensúlyozzák menet közben (sőt, feljegyeztek a sportorvosok olyan esetet is, amikor egy versenyző 11,8 litert ivott a nyeregben – persze nem sima vízből, hanem elektrolitokkal, ásványi anyagokkal dúsított sportitalból).

Ennek tükrében különösen súlyosan hangzik a Diabetes insipidus nevű betegség fő tünete:

A neve ellenére a betegségnek nincs sok köze a diabéteszhez, vagyis a cukorbetegséghez, bár nagyon sokáig összekeverték vele. Az 1670-es években egy Thomas Willis nevű angol orvos vette észre először, hogy egyes cukorbetegek vizelete édes, másoké vízízű (ebből is látszik, hogy a korabeli orvoslás komoly elhivatottságot követelt meg a doktoroktól). Ő, illetve az ő nyomán kutató kollégái vezették be a Diabetes mellitus és insipidus kifejezéseket, előbbi azt latinul azt jelenti, mézből való, utóbbi azt, ízetlen.

A Diabetes insipidust az okozza, hogy a beteg agyalapi mirigye nem vagy csak minimális mennyiségben termeli az ADH nevű hormont (míg a mellitust, vagyis a sima cukorbetegséget az inzulin hiánya, illetve a szervezet inzulinnak szembeni érzéktelensége). Az ADH irányítja a vese működését és azon keresztül a szervezet vízháztartását, nagyjából úgy, hogy a bevitt vizet a test igényeinek megfelelően beosztja a véráramba, illetve a felesleget kiválasztja vizelet formájában. Ha nincs ADH, akkor probléma van, szinte minden bejövő vizet feleslegnek tekint a vese, és a húgyhólyagba irányítja; vagyis a víz gyakorlatilag átfolyik az emberen.

Ennek a jelenségnek az enyhébb formáját élhetjük át részegen, ugyanis az alkohol lelassítja az ADH termelését az agyban. Ezért érzi azt az ember sörözés közben, hogy szokatlanul gyakran kell vécére járnia, és bár folyton iszik, egyre szomjasabb. A Diabetes insipidus áldozatai ezt hatványozott formában és állandóan érzik: akár napi 20 liter víz is lehet a folyadékbevitelük, és ennek megfelelően extrém gyakran jelentkezik a vizelési inger is. A húgyhólyag átlagosan 4-6 deciliter kapacitású, és nagyjából félig töltött állapotnál kezdi jelezni, hogy üríteni kéne. Ebből már nagyjából képet kap az ember arról, hányszor és mennyit kell naponta vizelnie egy Diabetes insipidusban szenvedőnek. Segítünk: sokat. Éjjel is, hiszen a szomjúság felébreszti a beteget, és ha iszik, hamarosan jön az újabb inger, hogy egyrészt vizelni kell, másrészt megint szomjas. Ez egyéb problémákkal is jár, a sóháztartás felborul, a vér nátriumszintje lezuhan, ami a szívnek sem tesz túl jót, de leginkább a túlhajszolt vese sínyli meg, ami hosszú távon teljesen tönkremehet. A betegek vizelete egyébként egészen híg és színtelen, szinte szagtalan is – ami nem csoda, hiszen majdhogynem tiszta vízből áll.

A betegség a mai napig nem gyógyítható, nem előzhető meg, viszont aránylag egyszerűen kezelhető, mióta egy amerikai biokémikus, Vincent du Vigneaud az 1950-es évek elején sikerrel állította elő az ADH hormont szintetikus formában (meg is kapta érte a kémiai Nobel-díjat 1955-ben). Az ADH rendszeres mesterséges pótlásával – tabletta vagy orrspray formájában – a vese működése hirtelen visszatér a rendes kerékvágásba, a tünetek varázsütésre megszűnnek.

(Borítókép: Oliver Berg / AFP)