Lehet, hogy nem nagyon létezik korszerűtlenebb fegyver a kardoknál, de az biztos, hogy menőbb sem. Elvégre annak ellenére, hogy a pengék korának hanyatlása már a XV. században megkezdődött, a kardba még az I. világháború elején is bele bírták látni, hogy van helye a harctéren, szimbolikusan pedig a mai napig mindenhol megőrizték a tiszti felszerelés elengedhetetlen kellékeként. A tömegkultúrában a kard kultuszát a fikció őrizte meg, de kevesen tudják, hogy az Andúril, a valyriai acélpengék vagy akár a Hattori Hanzo mind olyan korszakot idéznek, amikor a jó kard és a rossz kard közti különbség élet és halál között döntött, a vas megmunkálása pedig legalább annyira számított mágiának, mint tudománynak.

Érdekes módon több, amúgy rendkívül militáns szellemiségű civilizációban harctéri főszerepe ellenére a kardnak nem alakult ki kultusza. A rómaiak például hiába forgatták a kor legfélelmetesebb fegyverét, a hispániai eredetű rövid gladiust, soha nem tulajdonítottak az eszközléten túl különösebb jelentőséget kardjuknak, nem adtak neki nevet, nem temették a tulajdonosa mellé. Kardjuk nem is vívásra szolgált, hanem pusztán arra, hogy a pajzsfal mögül döfködjék vele az ellenséget.

Ellenben a rómaiakkal sok emlékezetes csatát vívó kelta törzsekben a kardnak különleges státusza volt. Egyediségét hangsúlyozandó, nevet adtak neki, birtoklása pedig a szabad emberek kiváltsága volt – nem kis részben azért, mert elkészítése komoly mesterségbeli tudást és sok befektetett munkát követelt. Ezért azt gondolhatnánk, hogy egy jó kard generációról generációra öröklődő ereklyének számított, mint kevéssé kalandos (és kevésbé véres) korunkban mondjuk egy VII. kerületi gangos lakás, amiből a nagymama halála után majd AirBnB-t lehet csinálni.

Csakhogy a régészek a Külső-Hebridáktól Andalúziáig, a Tejótol a Dnyeszterig a kelta törzsek vezéreinek és hőseinek sírjaiban összetört, S-alakban meghajlított, vagy szalagszerűen összetekert kardokat találtak. Ezek a fegyverek annak a tradíciónak váltak áldozataivá, mely szerint

Mivel a kelták soha nem fejlesztettek ki írásbeliséget, a kelta szájhagyománynak pedig kifejezetten rosszat tett a rómaiak és az (írott) történelem színpadán ekkor megjelenő germánok kettős szorítása, ezért a kardhajlítás okait is csak találgatni lehet – mondjuk ezek a találgatások nem eshetnek messze az igazságtól:

• Valószínű, hogy a kardok más nagy értékű temetkezési áldozatokhoz hasonlóan az elhalálozott túlvilági útját könnyítették meg. Ezt a motívumot valószínűsíti, hogy kelta sírokban találtak más, meghajlított ötvösmunkákat, például aranygallérokat, is;
• a leletek nagy száma ellenére úgy tűnik, csak kevesek kiváltsága lehetett az, hogy kardjuk utánuk halt, ezért a rituálé hasonló törzsi elismerést tükrözhetett,

• és nem utolsósorban a kardok feláldozása azt is garantálta, hogy az adott kardot az elhunyt után senki nem veheti a kezébe. A kard ugyanis – szó szerinti értelemben véve – státuszszimbólum volt, a harcos társadalmi pozíciójának és személyes hősiességének szakrális lenyomatát őrző tárgy.

Az Európa-szerte feltárt kelta sírokban és szent helyeken a régészek nem csak kivégzett kardokat találtak, hanem sok más meghajlított, megcsonkított tárgyat is az övcsatoktól kezdve az amuletteken át a kovácsfogóig. Kutatók feltételezik, hogy  tárgyak rituális kivégzésének szokását értelmezték (vagy csak hallották) félre a görög és római történetírók, akik egyetértettek abban, hogy a gall kardok igen silány minőségűek, és egy-egy nagyobb csapás esetén – márpedig a mediterrán népeknél jóval nagyobb darab gallok a leírások szerint mindent beleadtak a vágásba - könnyen elgörbülnek.

Ezt a minőségi deficitet a bőséges régészeti leletanyag vizsgálata nem támasztja alá, ellenben egyes vélemények szerint nem a gall kardok minőségével, hanem használatával lehetett probléma, azaz a széles, apait-anyait beleadó vágások kevéssé voltak hatékonyak a páncélozott legionáriusok ellen, akik ellenben könnyedén megszurkálták a vértviseletet (gyakran még a ruhaviseletet is) csicskaságnak tartó kelta harcosokat. Másfelől a kard deformálódása még mindig a kisebbik rossz volt a vas eltöréséhez képest, mivel egy harcos a csatatéren is kiegyenesíthetett egy bezúzott sisak alatt elgörbült pengét, de az elpattanó rideg vasat mégsem olvaszthatta be helyben.

A kelta kultúra – néhány periférikus régiót leszámítva - totális pusztulását egyébként a kard, mint különleges, a szabad ember méltóságát megmutató különleges fegyver túl tudta élni. Sőt, a keresztény ereklyetisztelet által is befolyásolt kardkultusz Durendalostul, Excaliburostrul csak az ezredforduló után élte virágkorát. És bár a kardhalál rituáléja elhalt, a legendákban a hős halálához szervesen hozzátartozott a hős által birtokolt ereklye halála is. Így került vissza az Excalibur a Tó Hölgyéhez, így próbálta meg a Roncevaux-i hágóban tőrbe csalt Roland (a kard elpusztíthatatlansága miatt hiába) szétverni a Durendalt, mielőtt még az a mórok kezébe kerül.