„Halottról vagy jót vagy semmit.” Az emlékezők hümmögnek, hogy hát igen, mindenki tudja, milyen ember volt a megboldogult, de hát ne bolygassuk, mégiscsak ókori bölcsek mondták, ők meg csak tudják, hiszen attól ókori bölcsek. De tényleg mondtak ilyet a rómaiak és a görögök?

Akkor hogyan születhettek meg a császáréletrajzok Suetoniustól vagy Plutarkhosz Párhuzamos életrajzai? Vagy a történetírásra nem vonatkozik, csak a családtörténetben számítana követendő erkölcsi útmutatásnak?

Valójában a bölcsességként idézett mondat hiába ókori, mégsem egészen az. Az eredetét Khilónhoz vezetik vissza, aki i.e. 600 körül mondta volna, ami olyan régen volt, hogy még Spárta sem volt katonaállam. Hogy a hét spártai bölcs egyike tényleg mondta-e, hogy „τὸν τεθνηκóτα μὴ κακολογεῖν” (tòn tethnekóta mè kakologeîn) és ha mondta, mit is értett alatta, csak sejthető: írásos nyoma az idézetnek csak úgy 900 évvel későbbről van.

Az i. sz. 3. században élt Diogenész Laertiosz vette elő a mondatot A filozófiában jeleskedők élete és nézetei című munkában, amely ma is pótolhatatlan forrás az ókori filozófusokról. Aztán nagyjából feledésbe is merült, ami azért elég sok ókori dologgal megtörtént a következő pár száz évben. És ahogy az sok ókori dologgal szintén megtörtént, a reneszánsz idején újjászületett, amikor az ógörög művet latinra fordította Ambrose Traversari teológus pap 1433-ban. Az ő fordításában készült el 100 évvel később a mű első nyomtatott kiadása is.

„De mortuis nil nisi bonum” – „Halottakról vagy jót, vagy semmit.” A mondat elég egyértelmű. De van egy menekülési útvonal: a mondatot ugyanis „De mortuis nil nisi bene” alakban is idézik és ezzel a határozóval már azt is jelentheti „Halottakról vagy jól, vagy sehogy” – azaz, hogy valótlanságot ne állítsunk az elhunytról.

Ez az érvelés gyakran elhangzik, és milyen szép. Van két gyenge pontja: az egyik, hogy meglepő módon ez a magyarázat csak magyar forrásokban jelenik meg, miközben a „bene” alakos idézet külföldi szövegekben is előfordul. Magyarul valóban van különbség, azonban latinul a „bene” alakból sem következik a frappánsnak tűnő értelmezés.

A másik baj, hogy az érvelés szerint a „De mortuis nil nisi bene” az eredeti, Traversarinál azonban „bonum” van, de mindegy is, hiszen az eredeti nem latin, hanem ógörög, azaz a már fentebb idézett „τὸν τεθνηκóτα μὴ κακολογεῖν” – (tòn tethnekóta mè kakologeîn). A κακολογεῖν viszont egyértelműen azt jelenti, kritizálni, rosszat mondani az elhunytról.

Voltak ugyan parafrázisai, nagyjából mind ugyanazt a formát írták le az amerikai George Junkintól az orosz Vlagyimir Odojevszkijig: „De mortuis nil nisi veritas” – azaz, halottakról semmit csak az igazat. (Orosz oldalakon fel is bukkan olykor, hogy ez az igazi forma, így ott is megvan a magyarhoz hasonló urbanlegend a mondat valódi tartalmáról, csak másképp jutottak el hozzá.) Csakhogy az amerikai, francia, német, lengyel, orosz írások nem eredetiként hivatkoznak erre, hanem éppen, hogy vitatkoznak a klasszikus gondolattal, azt hangoztatva, hogy ezt kellene mondanunk. De szegény Khilónt ehhez teljesen felesleges elővenni:

Nem annyira az elhunyt becsületét, mint inkább az élők biztonságát védte a hagyomány szerint 2600 éves, írásban 1700, széles körben alig 600 éve ismert idézet.

A történelmi visszatekintéshez, történelmi alakok vagy akár egy család múltjának feltárásához nem passzol, de nem is arról szólt, nem érdemes keresni benne az ezt igazoló rejtett értelmet.