Ha az űr meghódításáról van szó, semmilyen sztori nem lehet eléggé sci-fi, főleg, ha a szovjetekről van szó, akik

• külön kézifegyvert (TP-82) terveztettek a kozmonauták számára, majd ezt medveölésre is alkalmas pisztolyra cserélték le, ami már a visszatérés után jöhetett jól,
• vagy épp lézerpisztolyon dolgoztak, amivel megvédhetik az űrállomásaikat az ellenség robotkémeitől,
• egyéb szabadidejükben pedig műholdvadász lézeren ügyködtek.

Ezek után az sem annyira meglepő, hogy az 1970-es évek közepén a főleg katonai célokat szolgáló Almaz/Szaljut-program keretében egy olyan űrállomást is fellőttek, amire egy gépágyú volt telepítve.

Ez az űrállomás a Szaljut–3 volt, amin egyrészt űrhajósokat is tudtak fogadni, másrészt az űrállomás elemeit is tesztelték mikrogravitációs környezetben. A program keretében elsőként fellőtt Szaljut–1 küldetését ugyan teljesítette, ám az mégsem volt maradéktalan siker, mert a Szojuz–11 visszatérés közben meghibásodott, és egy szelep hibája miatt a háromfős legénység megfulladt.

A 18,5 tonnás, kívül 14,55 méter hosszú és 4,15 méter átmérőjű Szaljut–3-at  1974. június 25-én lőtték fel, nyolc hónapra tervezett missziója alatt két űrhajót fogadott, különlegessége viszont a rászerelt gépágyú volt.

Egyes források szerint egy Nugyelman–Rihtyer Vulkannal volt felszerelve, ami az NR–23 (Nugyelman–Rihtyer–23) repülőgép-fedélzeti gépágyú átalakított verziója volt, esetleg egy NR–30-as – ezeknél a szám az ágyúcső méretét jelöli milliméterben. Később viszont orosz források arra utaltak, hogy valójában a nyugaton kevésbé ismert Rihtyer R–23-assal volt felszerelve. Ezt később az űrállomást meglátogató Szojuz–14 kapitánya, Pavel Popovics is megerősítette. Az R–23-asokat egyébként a Tu–22 szuperszonikus bombázókra fejlesztették ki, ebből sejthető, mennyire komoly fegyverről van szó.

A lényeg viszont változatlan, egy hatalmas tűzerejű, 23 milliméteres ágyúról beszélünk, ami óriási pusztításra képes. A működése közbeni rázkódás miatt akkor nem is vetették be, amikor kozmonauták voltak a fedélzeten, sőt, a használatáról is bizonytalan információk vannak: az egyik verzió szerint a Földre visszatérés előtt kiürítették a tárat a fegyverből, a másik verzió szerint viszont csak három tesztsorozatot adtak le nagyjából 20 lövedékkel. Ez viszont biztosan megtörtént, méghozzá 1975. január 24-én, az űrállomás visszatérésnek napján. A fegyver elsütése közben egyébként a sugárhajtóműveket is be kellett indítani, hogy ezzel ellensúlyozzák a visszarúgás erejét. A Föld felé leadott lövések után a lövedékek elégtek a légkörben.

A használatát egyébként az is nehezítette (volna), hogy elég nehézkesen lehetett csak célozni vele. Olyannyira, hogy a stabilitása érdekében fixen volt rögzítve az űrállomásra, vagyis csak a teljes Szaljut–3 mozgatásával lehetett volna célra tartani a gépágyút.

Az űrbe egyébként az 1967. január 27-én aláírásra megnyitott, 1967. október 10-én életbe lépett Világűr szerződés (hivatalos nevén Szerződés az államok tevékenységét szabályozó elvekről a világűr kutatása és felhasználása terén, beleértve a Holdat és más égitesteket / Outer Space Treaty) értelmében nem lehet fegyvereket telepíteni, ám ezt ugye elég nehéz élőben ellenőrizni, ezt játszották ki a szovjetek is a Szaljut–3-mal.

Forrás: Popular Mechanics