A Csatorna-szigetek az angol korona egyetlen olyan birtoka, amelyet elfoglaltak a németek. Minthogy védhetetlennek nyilvánították, az előrenyomuló nácik elől menekülő brit csapatok evakuálták a szigeteket. A gyerekeket is kimenekítették, de a lakosok többsége maradt, és élt öt éven keresztül német uralom alatt. A hódítók a Csatorna-szigetek összes földdarabján megvetették a lábukat, így a Guernsey-től néhány mérföldre lévő, mindössze 470 lakosú Sarkon is. Csakhogy nem számoltak a sziget teljhatalmú, feudális urával, Sibyl Hathawayjel.

A Franciaország északi partjainál, a La Manche csatornában található Csatorna-szigetek mindig is csak részlegesen tartoztak az Egyesült Királyság fennhatósága alá. Pénzügyeiket maguk irányítják, még saját bankjegyeket is nyomtatnak. A szigetek (melyek közül Jersey és Guernsey a legismertebb) ezt kihasználva remekül megélnek a vámmentes és offshore bizniszből, viszont a második világháborúban megtapasztalhatták az anyaország távolságának hátulütőit is.

Sark szigete a középkor óta egy feudális úr (illetve úrnő) abszolút fennhatósága alatt élt, ő nevezte ki a sziget összes tisztviselőjét, és ő volt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom is egyben. Miután 1927-ben apja elhunyt, a Seigneur of Sark elnevezésű örökletes címet Sibyl Hathaway örökölte. És ő nemcsak afféle díszuralkodó szándékozott lenni. Noha apja néhány évvel korábban lemondott azon feudális jogáról, hogy a lakosoktól adóként termény- és állatbeszolgáltatást követeljen (az ősi törvény évente két csirkét írt elő személyenként), Sybil tüstént visszaállította az összes feudális előjogát (bár mindig panaszkodott, hogy mindenkitől csak a legvéznább és legvénebb tyúkokat kapja).

Abszolút hatalmát kihasználva betiltotta a szigeten a motorizált közlekedést, és megtiltotta, hogy az ismert iszákosok alkoholt vehessenek a kocsmában. Mindezzel pedig a sziget békés arculatának megőrzése és a turizmus fellendítése volt a célja. Nagyívű terveibe azonban csúnyán belerondított a háború. Az úrnő kategorikusan visszautasította, hogy elhagyja a birodalmát, és erről győzte meg a lakosok többségét is (bár ő váltig állította, hogy megparancsolta nekik a maradást, ők pedig, hű alattvalókként, engedelmeskedtek). Ezért amikor 1940. július 3-án megjelentek a német hajók a kikötőben, küldöttség várta őket, a tiszteket Hathaway színe elé kísérték, ahol vendégekként jelentették be őket.

A szigetlakók közül sokan őrültségnek tartották a maradást, a háború végére azonban már általános megbecsülés övezte az úrnőt, hiszen látták, hogy a nácik miként tették a földdel egyenlővé a közeli, teljesen evakuált Alderney szigetét. Az úrnő kifejezetten jó viszonyt alakított ki a nácikkal, amit nagyban segített, hogy folyékonyan beszélt németül. A guernsey-i parancsnokkal, egy bizonyos Eugen Fürst zu Oettingen-Wallersteinnel olyannyira összemelegedett, hogy levelezésükben „elbűvölő férfinak” hívta őt. A megszálló erők sok tisztje maga is nemes származású volt, Hathaway pedig egyértelművé tette számukra: elvárja, hogy ugyanazon szigorú etikett szerint kezeljék őt, amihez otthon szoktak. Ragaszkodott hozzá, hogy a tisztek jöjjenek el hozzá, ha akarnak valamit, ahelyett, hogy ő menjen hozzájuk, továbbá amikor belépnek hozzá, hajoljanak meg, csókoljanak neki kezet, majd hajoljanak meg újból, és csak ezután remélhetik, hogy hellyel kínálja őket. Oettingen-Wallersteinnél még azt is kijárta, hogy a németek állandó orvost helyezzenek Sarkra, és ő kezelje a helyi lakosokat is.

A háborút azonban Hathaway is komolyan vette. Idősebb fiát, a trónörököst, és annak feleségét megölték a német bombák Liverpoolban, a férjét pedig 1943-ban deportálták a bajorországi Ilag-VII-es gyűjtőtáborba. Nem írt alá semmilyen parancsot, amit a megszállók akartak a lakosokra kényszeríteni (persze ez a gyakorlatban nem sokat számított), viszont az antiszemita rendelkezések ellen sem emelte fel a szavát. A háború utolsó hónapjaiban éhínség tört ki a szigeten, mert a nácik nem juttattak a terményből a helyieknek. Erre az úrnő rajtaütést szervezett, és alattvalói sok búzát zsákmányoltak a német magtárakból.

A sziget végül 1945. május 10-én szabadult fel. A partra szálló brit csapatok parancsnoka és a német helyőrség parancsnoka között Hathaway tolmácsolt. Ezután azonban a brit parancsnok azzal fordult Sibylhez, hogy nincs elég embere ahhoz, hogy őrizzék a hadifogollyá váló 275 németet. Megkérdezte tőle, hogy nem őrizné-e ő pár hónapig őket, amíg megérkezik az erősítés. Az úrnő erre persze azt válaszolta, hogy ha öt évig együtt kellett velük élnie, azt a néhány hónapot már fél lábon is kibírja. A németekkel pedig tervei voltak. Minthogy már ő parancsolt nekik, a náci hadifoglyok utat építettek, felújították az általuk lakott házakat, telefon-összeköttetést létesítettek Sark és Guernsey között, és nem utolsósorban felszedték az általuk telepített 13 500 taposóaknát. Sibyl Hathaway pedig megkövetelte, hogy így válaszoljanak utasításaira: „Zu Befehl, Gnädige Frau” (parancsára, nagyságos asszony).

Borítókép: Getty Images Hungary.