A 112-es  segélyhívó számot ma  az Európai Unió huszonnyolc tagállamában lehet ingyenesen hívni vészhelyzet esetén, az Egyesült Államokban pedig a hatvanas évek végén vezették be a 911-et ugyanebből a célból. De miért pont ezeket választották ki egységes segélyhívóként? 

Egyrészt azért praktikusak ezek a számok, mert könnyen beüthetők. Másrészt viszont az is szempont volt, hogy legalább két különböző számjegyből álljon a telefonszám, mert így elkerülhető egy rakás félretárcsázás, mivel a kisgyerekek és a külső hatások (mint a zsebtárcsázás) jó eséllyel ugyanazokat a billentyűket nyomják be a mobilokon. 

De a 112 esetében a betárcsázós telefonok miatt is kézenfekvőnek tűnt a megoldás, mivel az egyest és a kettest a leggyorsabb tárcsázni. 

Az Egyesült Államokban 1968 előtt nem volt egységes segélyhívó szám, aztán a Szövetségi Kommunikációs Bizottság leült az AT&T szolgáltatóval, és megállapodtak, hogy a 911-es szám lesz a segélyhívó. Olyan számot akartak, ami rövid és könnyen meg lehet jegyezni, na meg nem volt még foglalt körzetszámként. Az elhatározás hamar megvolt, de mivel ahány állam, annyi szokás, ezért időbe telt, míg el is terjedt a 911-es segélyhívó. 

Az első hívást egyébként 1968. február 16-án az alabamai szenátor, Rankin Fite hajtotta végre Haleyville-ből. 1973-ban már a Fehér Ház is ösztönözte az államokat, hogy térjenek át az egységes segélyhívó használatára, úgyhogy a hetvenes évek végére nagyjából az Egyesült Államok lakosságának 29 százaléka számára volt elérhető a 911-es szám, majd 1987-re jutott el oda, hogy nagyjából az ország lakosságának a fele tudta használni, és csak a kilencvenes évek végére lett majdnem százszázalékos a lefedettség. 

A 112 egységes használata Európában már 1972-ben felmerült, az Európai Unió Tanácsa aztán 1991-ben hozott róla döntést, amelyet 2002-ben hagyott jóvá az Európai Tanács és Parlament. Ezt a számot ugyanakkor nem csak Európában használják: világszerte összesen 89 országban él ez a segélyhívó szám, több helyen más hasonló funkciójú számok mellett.