Ha az állatvilág futóbajnokaira gondolunk, szinte senki sem említené fajunkat. Mindenki tudja, hogy leggyorsabban a gepárd képes futni (végsebessége valamivel meghaladja a 100 kilométer/órát), de csak sprint távokon versenyképes. A hosszútávfutás az ember igazi terepe. Nincs még egy olyan szárazföldi állat, amely aránylag gyorsan képes olyan kitartóan futni, mint az ember (a madarakat meg a halakat most ne keverjük ide; mondjuk ők nem is futva közlekednek). Vannak kutatók, akik szerint a futás központi szerepet játszott evolúciónkban.

Az emberré válás során kognitív (gondolkodásbeli) képességeink kiemelkedtek az állatvilágból, de a közmegegyezés szerint ezzel párhuzamosan testi adottságaink szinte szégyenletes módon visszafejlődtek. Gyengébbnek, lassabbnak és ügyetlenebbnek hisszük magunkat egy csomó állatnál, így a velünk közös őssel büszkélkedő főemlősöknél is. Ha a fizikai képességeinket egyenként vizsgáljuk, persze mindegyikre találhatunk olyan állatfajt, amely abban a tulajdonságában fölénk kerekedik. Ha azonban globálisan tekintünk az ember erőnléti adottságaira, akkor nagyon meglepő felfedezést tehetünk. Vannak ugyan állatok, amelyek végsebessége sokkal magasabb a mienknél, és olyanok is vannak, amelyek egy huzamban nagyobb távolságot képesek nálunk megtenni.

A hosszútávfutás, vagy állóképességi futás, amelyet főként az különböztet meg a sprinttől, hogy a hozzá szükséges energiát aerob anyagcserével állítjuk elő, a főemlősök között gyakorlatilag ismeretlen (az embert kivéve). A csimpánzok rövid távon lehagyják az embert, ha futásnak erednek, de hosszú távon nem hogy lassabbak, hanem egyszerűen képtelenek futni. Valójában alig van az emberen kívül állatfaj, amely képes lenne maratont futni. Mindössze két, jól meghatározható állatcsoport, a társas ragadozók (például a farkasok, a kutyák és a hiénák), illetve a vándorló patások (így a gnúk és a lovak) némelyike bírja a maratont, vagyis a 42 kilométeres távot az embert megközelítő átlagsebességgel.

Daniel Lieberman, a Harvard Egyetem kutatója munkatársaival kimutatta, hogy az ember erőnléti futóképessége két tekintetben is felülmúlja az állatokét. Egyrészt az elit futók hosszú távon is olyan magas átlagsebességet tudnak tartani, amelyre semmilyen más állat nem képes. A postaszolgálatnál alkalmazott hajdani lovak és a többi futóbajnoknak tekintett állatfaj is lassabb náluk.

Az ember másik kiemelkedő képessége a távolság, amelyet képes megteni. A többi főemlős e tekintetben említésre sem érdemes, de az afrikai vadkutyák is csak 10 kilométert tesznek meg egy nap átlagosan (és a farkasok, illetve a hiénák sem futnak egy nap 20 kilométert sem). Persze léteztek olyan speciális képességű lovak és szánhúzó kutyák a történelemben, amelyek akár 100 kilométert is meg tudtak tenni egy nap, de messze nem ez a tipikus.

Mi teszi az embert ilyen jó futóvá?

A legfontosabb a hőleadás képessége. Az ember bőrfelületén található több mint kétmillió verejtékmirigy, illetve a szőrzetünk jelentős részének elvesztése azt eredményezte, hogy sokkal hatékonyabban adjuk le az intenzív izommunka során fejlődött hőt, mint az állatok. Az ember felsőbbrendűsége a hosszútávfutásban különösen hőségben válik egyértelművé. Lehet, hogy az alaszkai télben a szánhúzó kutyák egy nap 100 kilométert futnak, hogy oltóanyagot vigyenek az elzárt falvak lakóinak,

De ahogy melegszik az idő, úgy maradnak le az ember mögött a lovak is, ha hosszú távon kellene teljesíteniük.

Emellett azonban az emberi izom- és csontrendszer megannyi eleme is a kitartó futáshoz adaptálódott - noha ezt nehéz elhinni, miközben a busz elérése is légszomjjal és heves szívdobogással jár némelyikünknek. Ezek az adaptációk az Achilles-íntól a nyakizmokig, a kisebb erő kifejtésére képes, ugyanakkor lassabban elfáradó izomrostoktól a rövid lábujjakig az egész testben megtalálhatók. Szervezetünk sok tekintetben kifejezetten a futásra készült föl, így vélhetően nem arról van szó, hogy e tulajdonságok a két lábon való járás céljaira alakultak ki, és csak mellékesen lehet őket gyorsabb helyváltoztatásra is használni.

Az elméletek szerint a gyorsabb és kitartóbb futásra képes emberek az evolúció során sikeresebbé váltak a vadászatban, így megnövekedett az állati fehérje részaránya az étrendjükben.