A II. világháborúban kitelepített olasz-amerikaiak fellázadtak az olívaolaj miatt
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
Az olaszokról élő közkeletű sztereotípia szerint rendkívül fontos az életükben az evés, és büszkék kulináris hagyományaikra. Ennek tipikus illusztrációja az olasz pincér, aki felháborodik, ha egy turista feldarabolja a másképpen kezelhetetlen spagettit. Persze e hiedelmek jelentős része a nyaralók szórakoztatására kitalált országimázsban gyökerezik, de azért nem minden elemében igaztalan. A II. világháború idején „ellenséges idegennek” nyilvánított és egy montanai katonai bázis internálótáborába deportált olaszok például 1942-ben (részben) a pocsék minőségű ételek miatt szítottak zendülést.
Miután a japánok megtámadták Pearl Harbort, a tengelyhatalmak villámgyorsan hadat üzentek az Egyesült Államoknak. A hadiállapot életbe léptetésének idején azonban rengetegen éltek Amerikában, akik Japánból, Németországból vagy Olaszországból származtak. Sokukat a sebtében hozott idegenrendészeti rendeletek értelmében ellenséges idegennek nyilvánították, és
BÁR LEGTÖBBJÜK TELJESEN ÁRTATLAN VOLT, SOK EZER EMBERNEK KELLETT INTERNÁLÓTÁBOROKBAN RABOSKODNIA HOSSZABB-RÖVIDEBB IDEIG.
E rendelkezések főként a nyugati parton élő japánokat érintették igen súlyosan. A japánellenes rasszizmus a tetőfokára hágott, és mivel őket ránézésre is könnyen meg lehetett különböztetni a többségi társadalom tagjaitól, kollektíven bűnösnek tartották és így is kezelték őket. Férfiakat, nőket, gyerekeket telepítettek gyakorlatilag koncentrációs táborokba, a legtöbbjük egészen a háború végéig ott raboskodott.
Az olaszokkal más volt a helyzet, hiszen a hadseregben félmillió olasz származású katona szolgált. A 19. század végén, 20. század elején érkező bevándorlók között rengeteg volt az olasz, 1939-ben már legalább ötmillió, Olaszországban született ember élt Amerikában. Közöttük volt 600 ezer bevándorló, akik nem kaptak állampolgárságot.
Főként őket nyilvánították ellenséges idegennek.
Nekik regisztrálniuk kellett magukat a legközelebbi postahivatalban, fényképezőgépeiket, rádióadóikat le kellett adniuk. A stratégiai szempontból érzékenynek nyilvánított tengerparti területekről sokszor a szárazföld belsejébe kellett költözniük. Az olasz származású halászoknak át kellett adniuk hajóikat a parti őrségnek, és sokszor éjjelre kijárási tilalom alá vonták őket (ez az éjjeli munkát végzők számára egyúttal a kenyérkeresetük megvonásával is járt).
A legveszélyesebbnek ítélt embereket – akik között az azonosítható fasisztaszimpatizánsok mellett főként üzletembereket, újságírókat, és Olaszországból a háború előtt közvetlenül érkezett vendégmunkásokat és diákokat találunk – internálták. A számuk 1200-2000-re volt tehető (bár vannak források, amelyek az ötezret reálisabbnak tartják), és legtöbbjüket a Montanában található Missoula-erődbe szállították. Valószínűtlen összetételű társaság jött itt össze, hiszen a raboskodók között sokan voltak az 1939-es New York-i világkiállítás olasz pavilonjában dolgozók közül és az amerikai fennhatóság alatt lévő kikötőkben ragadt olasz hajók legénységéből. Így az átlagosnál több volt közöttük a zenész és a vendéglátásban dolgozó, például szakácsok és pincérek. Ez bizonyos értelemben alátámasztotta Roosevelt elnök elhíresült mondását az olasz amerikaiakról, miszerint ők csak
egy csomó operaénekes.
Nem csoda hát, hogy ők az átlag olaszoknál is háklisabbak voltak a megfelelő színvonalú étkezésre. És a jelek szerint ők megfelelő színvonalon nem a kielégítő kalóriatartalmat vagy a frissességet értették, hanem az otthon megszokott ízeket igényelték. Amikor a tábor parancsnokai úgy határoztak, hogy a költségek csökkentése érdekében az olívaolaj helyett
az olaszoknak marhafaggyúval kell főzniük, az indulatok elszabadultak.
A történet – amely kétségtelenül magán hordozza a legendák néhány jellemvonását – több változatban maradt az utókorra. Az egyik verzió szerint a táborvezetés döntésén felháborodott olaszok megrohamozták a konyhát, és faggyúval dobálták meg a szakácsokat. Egy másik változat szerint a volt matrózok között az terjedt el, hogy a tisztek továbbra is olívaolajat kapnak, csak nekik adják az ehetetlen zsírt. Bárhogy is, jó nagy csetepaté lett a dologból, és az őröknek kellett közbeavatkozniuk. Könnygázzal oszlatták szét a tömeget, és a felfordulásban az egyik őr véletlenül lábon lőtte magát. Már szakértők szerint itt két történet elemei vegyülnek egymással. Volt egyszer az „olívaolaj-lázadás”, amely azonban nem eszkalálódott különösebben, míg ettől függetlenül voltak súlyos zavargások, amelyekben fasiszta és antifasiszta bandák csaptak össze egymással.
Mindenesetre az olasz-amerikaiak internálása nem tartott olyan sokáig (és messze nem volt olyan kegyetlen, bizonyítják ezt az olasz fiúk által elcsavart fejű montanai lányok), mint a japánoké. Olaszország ugyanis 1943. szeptember 8-án kapitulált, így az olasz-amerikaiak is megszűntek ellenséges idegeneknek lenni. Ezután hazatérhettek, bár sokan voltak, akik Montanában maradtak, vagy amerikai állampolgárságért folyamodtak, és eszük ágában sem volt hazatérni a koldusszegénnyé vált, romokban heverő Olaszországba.