Az öltözködési jó tanácsok legtöbbjének hátterében mindössze a megszokás vagy a közmegegyezés áll. Hiába készülnek tévéműsorok arról, hogy a divatguruk segítenek a trendi öltözködés törvényszerűségeiben járatlan embereknek abban, hogy ne csináljanak teljesen hülyét magukból, a tanácsaik legtöbbje teljesen alaptalan. A legtöbb öltözködési szabály nem állja ki az objektív vizsgálat próbáját. Vagyis ha lefejtjük róluk a kulturális rétegeket, nem marad olyan jelenség, amely indokolná létüket. Erre tökéletes példa a keresztben csíkos ruha esete. A látás agyi feldolgozása folytán ugyanis a közhiedelemmel ellentétben éppen hogy vékonyabbnak tűnnek a vízszintes csíkozású ruhát viselő emberek. Van azonban egy bölcsesség, amely tökéletesen megállja a helyét: a fekete ruha valóban slankít. Az emögött rejlő mechanizmus már Galileinek is feltűnt.

A Yorki Egyetemen dolgozó Peter Thompson fejébe szöget ütött, hogy a vízszintes csíkozású ruhákhoz kapcsolódó hiedelmek (vagyis, hogy kövérítik az embert) tökéletesen ellentmondanak a 19. században élt német tudós, Hermann von Helmholtz által megfigyelt optikai illúzióknak. Helmoltz ugyanis azt vette észre, hogy az ember szemében szélesebbnek tűnik az a négyzet, amelyet egyenlő hosszúságú függőleges vonalak alkotnak, mint az, amely ugyanekkora vízszintes csíkokból áll össze. Thompson ezért függőlegesen és vízszintesen csíkos ruhába öltöztetett modellekről készített rajzokat mutatott egy kísérlet résztvevőinek, akiknek meg kellett ítélniük a látott nők magasságát és szélességét.

De vagy egy másik Helmoltz-illúzió, amely viszont igazol egy másik öltözködési trükköt: a sötét színnel kitöltött alakzatok kisebbnek tűnnek, mint az azonos méretű, de üres formák. Ha lefordítjuk ezt a divat nyelvére: ugyanaz az ember fekete ruhában vékonyabbnak tűnik, mint ha fehérbe öltözne. Helmholtz persze nem ruhákon, hanem geometriai alakzatokon vette észre az érzékelési illúzió létezését. Az alábbi ábrán látható belső téglalapok azonos nagyságúak, de a fekete mégis kisebbnek tűnik (elvileg, mert bevallom, én most ugyanakkorának látom őket - biztos bennem van a hiba).

Noha a jelenséget általában Helmholtzhoz kötik, valójában már Galilei is felismerte a 16. században. Észrevette, hogy amikor szabad szemmel nézi a fényesebb Vénuszt, az nagyobbnak tűnik, mint a kevésbé világos Jupiter. A teleszkópban azonban egyértelműen fordított a helyzet. Minél nagyobb a kontraszt a háttér és a világos tárgy között, annál nagyobbnak tűnik a szemünkben. Ugyanez a jelenség működik a fekete ruhát viselő embereknél is, náluk a világosabb háttér látszólagos mérete nő meg az előtérben lévő fekete ruha (és testméreteik) rovására.

De vajon miért?

A megoldásra egészen öt évvel ezelőttig kellett várni, amikor a New York-i Egyetemen dolgozó agykutató, Jose-Manuel Alonso és munkatársai feltárták az illúziót keltő agyi mechanizmusokat. A macskák, majmok és emberek agyának látást feldolgozó területein keletkező elektromos impulzusokat rögzítették, miközben az alanyok fehér háttér előtti fekete, fekete háttér előtti fehér, illetve szürke háttér előtti fekete és fehér alakzatokat láttak. Az eredményeik azt mutatták, hogy

Az off-neuronok úgy reagáltak a látványra, ahogy azt elvárnánk tőlük: minél erősebb volt a kontraszt a sötét és a világos területek között, annál erősebb aktivitást mutattak. Az on-idegsejtek azonban hajlamosak túlértékelni a világos alakzatokat, és aránytalanul erősen reagálnak rájuk. Ha azonos a kontraszt a sötét és a világos területek között, akkor az on-idegsejtek aktivitása felülmúlja az off-neuronokét. Ez evolúciós értelemben okos dolog, hiszen éjszaka sokat segít, ha a világos tárgyakat jobban látjuk annál, mint amit megvilágításuk indokolna. Ellenben a nappali fényben így is-úgy is látnánk a sötét objektumokat, ezért az off-neuronokra nem volt érvényes ez az evolúciós előny.

(Borítókép: Illusztráció! Fotó: Shutterstock)