Az embereket nem csak a videojátékokban, de a valóságban is vonzzák a különféle földalatti katakombák: utóbbi esetben azért, mert van valami izgalmas abban, hogy sejtelmesen sötét helyeken bolyongunk órákig, előbbiben pedig mert általában ott lehet megtalálni a legjobb cuccokat.

Pekingben ugyanakkor egészen más oka van annak, hogy naponta több mint egymillió ember száll alá az egykor atombunkernek szánt földalatti városba, ez az ok pedig az, hogy

A Peking alatt található bunkerhálózatot persze eredetileg nem emiatt hozták létre, és nem is egy mai darab. A megépítését még Mao Ce-tung rendelte el 1969-ben, miután a kínai-szovjet határkonfliktus után elmérgesedett a két ország viszonya, és kényelmetlenül közel került ahhoz a világ, hogy kitörjön az atomháború.

Ezt végül Richard Nixon blöffjével sikerült elkerülni, de a kínaiak föld alatti városa azért tíz év alatt megépült, és a kormány akkori állítása alapján ebben az állapotában képes lett volna befogadni mind a hatmillió pekingi lakost, ha odafenn elkezdenek potyogni az atombombák. A komplexum egyébként ehhez mérten elég jól fel is lett szerelve, az éttermek, iskolák és kórházak mellett még színházakat is alakítottak ki benne, úgyhogy papíron huzamosabb ideig is képes lett volna ellátni az oda kényszerülő embereket.

Az, hogy ez a valóságban is így lett volna, végül nem derült ki: a nyolcvanas években Kína megnyitotta a kapuit a nagyvilág felé, így eredeti rendeltetését tekintve feleslegessé vált az egész bunkerhálózat. A pekingi hatóságok persze hamar megtalálták az új funkcióját, az egyes szakaszokat bérbe adták, így olcsó hotelek, boltok és apró lakások jöttek létre az egykori atombunkerben.

Ez utóbbira egyébként szükség is van, ugyanis Pekingben lakni nem olcsó mulatság, ennek ellenére emberek milliói vándorolnak oda vidékről a jobb élet reményében. Számukra lényegében csak az atombunker jöhet számításba, ahol havi 5-6 ezer forintnyi jüan már egy saját ágyat jelent egy nagyobb teremben, ennek duplájáért pedig saját lakása is lehet az embernek. Ezek persze csak nevükben lakások, sok esetben a helyi jogszabályok által előírt, lakosonkénti négy négyzetméteres tér sincs meg, a megfelelő szellőzés hiánya miatt pedig a levegő is elég áporodott.

A lakók között sok a fiatal, akik abban reménykednek, hogy a földalatti élet csak átmeneti, és nemsokára olyan lakásban élhetnek majd, ahova besüt a nap, sokan azonban évtizedek óta élnek már a bunkerben. 2010-ben egyébként a pekingi hatóságok a biztonsági kockázatok, meg az ezeket feltűnően figyelmen kívül hagyó főbérlők miatt úgy döntöttek, hogy a továbbiakban nem engedélyezik majd a föld alatt lakást, de ennek betartatása viszonylag nehéz feladat, a lakóknak ugyanis nincs igazán hova menniük.

Pekingen kívülről egyébként elég nehéz rálátni az egész jelenségre, a helyi hatóságok ugyanis nem nagyon szeretik a külföldi látogatókat: a bunkerhálózatról sorozatot készítő olasz fotós, Antonio Faccilongo csak úgy jutott be a földalatti komplexumba, hogy leslisszolt az egyik bejáraton, míg a biztonsági őrök ebédeltek.

A rossz körülményeket és a szegénységet ő is megtapasztalta, ottléte során azonban találkozott az elmúlt néhány évben közösségi központokká alakított bunkerekkel is, amik rengeteget segítettek abban, hogy a föld felett és a föld alatt élők végre egy kicsit közelebb kerüljenek egymáshoz. Az első ilyen központot egy Zhou Zishu nevű kínai dizájner hozta létre még 2016-ban, azóta pedig több bunker lett hasonló módon átalakítva. Ezek persze bizonyosan nem váltják ki az ablakon beszűrődő napfényt, de talán egy fokkal elviselhetőbbé teszik a földalatti létezést.

Források: NatGeo, Popup City, The Vintage News