A Szovjetunió végleges széthullásának napjaiban, 1990-ben Russell Guy, a térképek kereskedelmével foglalkozó Omnimap nevű cég vezetője helikopterrel érkezett az észtországi Tallinnba. Kezében egy 250 ezer dollár készpénzt tartalmazó aktatáska volt. Szovjet katonákkal ment üzletelni, akik az ország szétesésének káoszában próbáltak pénzzé tenni minden értékesíthető vagyontárgyat. Guyt fegyveres katonák várták, de az üzlet végül is zökkenőmentesen megköttetett. Legalább egymillió térképlapot vásárolt meg, amelyek mind titkos minősítésű dokumentumoknak számítottak a szovjet hadseregben. Kémek, illetve fedésben dolgozó profi térképészek készítették őket a nyugati városokról.

A térképek esetenként részletesebbek voltak, mint a kor hivatalos térképei, amelyeket olyan szakemberek rajzoltak, akik anélkül dolgozhattak, hogy minden pillanatban a lebukástól kelljen félniük. A szovjet kémek ilyen körülmények között valósították meg a 20. század talán leggrandiózusabb térképészeti projektjét. Nem túlzás kijelenteni, hogy

A szovjet kémtérképeken minden információ ott volt, amelyre bármely elképzelhető élethelyzetben szüksége lehetett egy ellenséges országnak (és megszálló hadseregének). Jelölték az utak pontos szélességét, a hidak teherbírását, a gyárak tevékenységét. Amikor kiderült a térképek létezése, az hatalmas arcul csapásként hathatott az amerikai kémelhárítás számára, hiszen egyértelmű, hogy szovjet térképészek évtizedeken keresztül méricskélték a legfontosabb városaik minden egyes utcácskáját anélkül, hogy ez feltűnt volna nekik.

A térképek pontossága és részletgazdagsága akkor igazán lenyűgöző, ha belegondolunk abba, hogy a GPS előtti korban készültek, amikor a legtöbb információért kémet kellett a helyszínre juttatni, minthogy az távérzékeléssel nem volt megszerezhető. A szovjet térképeket még ma is használja az amerikai külügyminisztérium, amikor pontosan kell kijelölnie a nemzetközi határokat a kormányzati térképeken.

A Russell Guy-hoz hasonló térképkereskedők tömegével adták el a szovjet kémtérképeket kormányoknak, telekommunikációs cégeknek, egyetemi könyvtáraknak, de a nyilvánosság nem sokat tudhatott ezek létezéséről. Viszont egy nyugdíjas szoftverfejlesztő mérnök, John Davis megismerkedett velük, és mára igen kiterjedt archívumot épített belőlük a Sovietmaps.com oldalon. Az egymás mellé helyezett hivatalos amerikai és lopva készített szovjet térképek minőségbeli különbségeit látva még úgyis megdöbbentő a kémek teljesítménye, hogy a hidegháború évtizedek rég elmúltak. De ha az atomháború állandó fenyegetése közepette felnőtt amerikaiak nemzedékének helyébe képzeljük magunkat, könnyen végigfuthat a hátunkon a hideg veríték, ahogy a saját házunk pontos alaprajzát látjuk a térképen, cirill betűs megjegyzésekkel kísérve.