A futópadokat manapság a legdivatosabb kondigépeik között tartják számon. Az eredeti rendeltetésükre emlékezve időnként taposómalmoknak is hívott fitneszeszközök világpiacának értéke meghaladja a 3,5 milliárd dollárt, és az előrejelzések szerint a következő évtized közepére ez még egymilliárd dollárral fog emelkedni. Csak Amerikában 52 millió ember kínozza magát futópadokon (legtöbben január első hetében, amikor még tart az újévi fogadalmak hatása), és legtöbbjük vélhetően testileg és szellemileg is megújulva lép le róla, miután befejezte az intervallumedzés aznapra rendelt félórás etapját.

Ha azt gondolnánk azonban, hogy a futópad feltalálójának fejében a nagy vásárlóerővel bíró nyugati fogyasztói társadalom tagjainak egészségtudatossága, az erőnlét fejlesztése és hasonlóan fennkölt dolgok jártak, nagyot tévedünk. Az ő fejét ugyanis inkább a testi fenyítés, a kényszermunka és a rabok nyomorgatása töltötte meg. Ez maga volt a win-win helyzet: a rabok sínylődtek, miközben még egy kis kukoricát is őröltek, vagy vizet pumpáltak bónuszként.

A taposómalom tavaly volt 200 éves, William Cubitt brit mérnök 1818-ban találta fel. Cubitt molnárcsaládban nőtt fel, így volt affinitása a gabona őrléséhez, később azonban mégis nagyszabású épületek tervezőjeként szerzett nevet magának. Az ő tervei alapján épült például a londoni Kristálypalota (Crystal Palace), amiért Viktória királynő lovaggá is ütötte.

A kor felfogásához illeszkedve Cubitt is úgy gondolta, hogy a bűnözők jó útra térítésének legcélravezetőbb módja, ha látványosan megalázzuk és mérsékelten kínozzuk is őket. A tortúra közben bőségesen lesz alkalmuk tetteik filozófiai és morális vetületein elmélkedni, így amikor visszaengedjük őket a társadalomba, valóságos kisangyalokként fognak viselkedni, mivel a kínzás közben megtelt a szívük szeretettel. De az ipari forradalom haszonelvű felfogása eközben Cubittot sem hagyta érintetlenül, így egy olyan eszközön kezdett gondolkodni, amely

Az első taposómalom kinézetében még nem hasonlított azokra a formatervezett gépekre, amelyeket a konditermek padlótól a plafonig érő ablakai elé helyeznek. Sokkal inkább hosszú fahengerek voltak ezek, amelyekbe lépcsőt vájtak, így az elítélteknek végtelenítve volt lehetőségük megmászni a fokokat. valahogy úgy, ahogy ahogy a rajzfilmek karakteri próbálnak egy helyben futva a folyóban sodródó farönk tetején maradni. De az elv már akkor is adott volt: úgy lehetett e taposómalmokon hosszasan gyalogolni vagy futni, hogy közben az elítélt nem haladt semerre.

Hogy semmi se vonja el a rabok figyelmét a jobb emberré válástól, a taposómalom egy-egy elítélt számára kijelölt szakaszait fallal választották el egymástól, hogy ne legyen alkalmuk beszélgetni. Így kellett nyaranta napi tíz, telente csupán hét órát lépcsőzniük, miközben a nagyobb taposómalmokat akár 24 rab is működtethette egyszerre. A hengerek tengelye fogaskerék-áttétek segítségével megforgatott egy malomkövet, amely általában egy pincehelyiségben üzemelt.

Korábban, a 18. század végéig a börtön gyakorlatilag semmiféle szolgáltatást nem nyújtott a bentlakóknak, így akinek nem voltak kint rokonai, akik rendszeresen ellátták volna pénzzel, ruhával és élelemmel, az jó eséllyel éhen halhatott a rácsok mögött. Amikor elkezdték etetni az elítélteket, sokan attól tartottak, hogy a szabadon nyomorgók azért kezdenek majd bűnözni, hogy börtönbe kerülhessenek. Így kapóra jött egy olyan kényszermunka, ami némi bevételt termelt, miközben kínzással ért fel, és így eltántoríthatta a reménybeli rabokat a börtönbe vágyástól. Emellett azt is jónak tartották, ha a rabok egész nap el voltak foglalva, így nem kommunikálhattak egymással, nem szerveződhettek, és leginkább nem tanulhatták el egymástól a kasszafúrás, a csalás és a rablás legkifinomultabb módszereit.

Bár kezdetben őröltek ily módon gabonát, hamarosan belátták, hogy ez több költséggel jár, mint haszonnal, így maradt a teljesen céltalan és értelmetlen kényszermunka, az emberi mókuskerék. A taposómalom rendkívüli népszerűségre tett szert (mármint a börtönök üzemeltetői körében), így 1842-re már a 200 brit börtön közül 109-ben alkalmazták. Korántsem csak az erőszakos elítélteknek kellett lépcsőzniük egész álló nap,

Nem állítható, hogy a taposómalom hatékonyabbá tételére ne érkeztek volna folyamatosan újító szándékú javaslatok. A Scientific American 1882-es cikke például azt javasolta, hogy kössenek dinamót a gépezetre, így a börtönök elektromos áramot termelhetnének, amely fedezhetné a rabok eltartását. Mások viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy az alkalmatosság embertelen. A brit börtönökben átlagosan hetente egy rab halt meg a taposómalmokon gyalogolva, általában szívroham következtében. Végül a 19. század végének újabb börtönreformja betiltotta a taposómalmok kínzóeszközként való használatát.

De ezzel az eszköz története egyáltalán nem ért véget, hiszen az időszak egybeesett a testedzés kultuszának hajnalával. Az első fitneszcélú taposómalmot (vagy futópadot) 1913-ban szabadalmaztatták Amerikában, és egyszerűen edzőgépnek nevezték. Ez már nem fából készült hengerekkel, hanem a maihoz hasonlító futószalagokkal működött, és a C. L. Hagen feltaláló által benyújtott szabadalmi leírás szerint főként a szív- és érrendszer edzésére, illetve a mozgáskoordináció fejlesztésére volt alkalmas.