Rengeteg olyan tévhit él a köztudatban az emberi szervezet képességeivel, jellegzetességeivel kapcsolatban, amelyeket valójában senki sem bizonyított, mégis mindenki tényként fogad el. Az egyik ilyen az, hogy az ember szaglása csapnivaló. A szaglásunkat gyakran becsméreljük, és meg vagyunk győződve arról, hogy szagérzékelésünk kifejezetten elkorcsosult emberré válásunk során.

Nézzük csak meg a kutyákat: kiszagolják a rákot a bőrön keresztül, vagy megérzik a kábítószert, hiába próbálják kávéval elfedni az illatát a csempészek. Itt azonban el kell oszlatnunk egy félreértést. Attól, hogy orrunknak viszonylag sok szagmolekulára van szüksége ahhoz, hogy róluk szaglóingerületet küldjön az agyba, még rendkívül sok különféle szagot meg tud különböztetni egymástól (már ha rendelkezésre áll az ehhez szükséges mennyiségű illatanyag). A rendkívül sok alatt pedig egybilliót értünk - legalábbis így becsülik az ember szaglóképességét tesztelő kutatók. Persze nem próbálgatták végig mind az egybillió szagot.

Miközben ízérzékelésünket egekig magasztaljuk (bár számos kutatás bizonyítja, hogy a legbüszkébb borszakértők sem képesek biztonsággal különbséget tenni a túlárazott vintage és a 200 forintos lőre között),

Pedig ez az érzékünk a legkülönfélébb érzékelési és mentális folyamatainkban játszik megkerülhetetlen szerepet. Nosztalgikus és traumatikus élményeket hívhat elő, félelmi reakciót és szexuális izgalmat válthat ki. Mindezekbe belegondolva felmerülhet bennünk a kétség, hogy talán mégis tudhat valamit az orrunk.

Egészen a legutóbbi évekig azonban a kevés hozzáférhető adat megerősíteni látszott a közhiedelmeket. Még az 1920-as években, az (ma már tudjuk, nevetségesen kevés) akkor ismert illatmolekula-fajták alapján úgy becsülték, hogy egy átlagos ember úgy 10 ezer féle szagot képes megkülönböztetni. Az egyre fejlettebb genetikai vizsgálatok azonban másról árulkodtak. Az emlősök (és ez alól nem kivétel az ember sem) genomjának egészen jelentős része, 3,5 százaléka kizárólag a szaglóreceptorokat kódoló géneket tartalmaz. Ez legalább ezerféle különböző szaglóreceptor-gént jelent - bár a vizsgálatok szerint ezek közül csak 400 működik valójában.

Ez tehát azt jelenti, hogy 400 különböző szaglóreceptor fejeződhet ki szagérzékelő idegsejteken, amelyeket az egyértelműség kedvéért ugyancsak receptoroknak hívnak. Tehát vannak a receptornak nevezett fehérjék, amelyekhez a szagmolekulák egyes részletei kapcsolódhatnak, és ezek a fehérjék a receptoroknak nevezett érzékelőidegsejtek felületén jelennek meg. Amikor egy illatmolekula beköt a receptor fehérjéhez, a receptor idegsejt elektromos impulzust indít az agy felé.

Ezek szerint tehát csupán 400 különféle szagot érzékelhetünk?

Nos, nem egészen. Az egyes szagmolekulák ugyanis számos különböző receptorhoz kötődhetnek, és ugyanaz a receptor is sokféle molekulát köthet. Az érzékelt illat az aktivált receptorok sokaságának mintázatából jön létre. Vagyis az elvileg megkülönböztethető szagok számát úgy számolhatjuk ki, ha a 400 különféle receptort bitekként értelmezzük, amelyek vagy kötik az illatanyagot, vagy nem, és van belőlük 400.

Persze ez csak elmélet, de vajon az átlagemberek mennyiben képesek kihasználni a rendelkezésükre álló szaglóreceptor-infrastruktúrát? Leslie Vosshall és munkatársai, a New York-i Rockefeller Egyetemen arra vállalkoztak, hogy extrapolációval megpróbálják megbecsülni az emberek szaglásának megkülönböztető képességét (vagyis a megkülönböztethető szagok számát). A kísérletükben 128 szaganyagot használtak fel, amelyeket 10, 20 vagy 30 kompontensű elegyekké kevertek össze (már e kombinációk száma is csillagászati volt). Ezután teljesen átlagos önkénteseket (nem parfümkeverőket) kértek fel arra, hogy szagolják meg e keverékeket. Egyszerre három fiolát kaptak, amelyek közül kettő ugyanaz a keverék volt, egy pedig különböző. A feladat az eltérő minta kiszúrása volt.

Az eredmények szerint az emberek általában akkor tudták megkülönböztetni a szagokat, ha összetevőik legalább fele különböző volt. Ebből az adatból, és a 128 komponensből kikeverhető mixtúrák lehetséges számából kalkulálva jött ki az, hogy az ember átlagosan egybillió illat között tud különbséget tenni. Természetesen jelentős variancia van az emberek között. Vannak olyan botorrúak, akik mindössze 80 millió szakot képesek megkülönböztetni,

Vannak kutatók, akik meglehetősen szkeptikusak a csillagászati számok hallatán, és azzal érvelnek, hogy a világon nincs ilyen sokféle szag, akkor pedig mi értelme lett volna annak, hogy az evolúció során kialakult e képesség. Abban azonban mind egyetértenek, hogy az ember szagérzékelése több tiszteletet érdemel annál, mint amit a citromillatú légfrissítők feltételeznek. Elvégre a NASA is alkalmaz egy embert csak arra, hogy minden dolgot megszagoljon, amit felküldenek az űrbe: