Nem ritka, hogy a növények különféle védelmi mechanizmusokat fejlesztenek ki a velük táplálkozó növényevők elriasztására – sőt alkalmanként a megölésére. E módszerek lehetnek mechanikusak (például áthatolhatatlan tövisek), de kémiai jellegűek is, amikor a növény méreganyagot termel, amely minimum rossz ízűvé teszi őt a növényevő állatnak, de a hatása sokszor halálos. (Kevesen tudják, hogy a világon sokkal több mérgező növény él, mint mérges gomba, és a dísznövényként tartott fajok között különösen sok a mérgező).

A fenti jellemzőkkel bíró növények célja egyértelmű, és a saját szempontjukból indokolható: meg akarják akadályozni, hogy az állatok elfogyasszák őket, esetleg élősködjenek rajtuk. Van azonban egy fanemzetség, a Pisonia, amelynek képviselői a Csendes- és az Indiai-óceán trópusi szigetein elterjedtek. E fákat angolul ördögkaromnak hívják (hivatalos magyar nevük nincs), és ez az elnevezés illik is rájuk. Ők ugyanis nem védelmi céllal ölnek állatokat – főként madarakat –, hanem minden látható ok nélkül. Szándékosan magukhoz édesgetik a szerencsétlen és egyébként nekik semmi rosszat nem tévő madarat, majd csapdába ejtik, amitől az áldozat elpusztul.

Az események tipikus láncolata a következőképp néz ki, amint az az alábbi videón is látszik. A Pisonia illatával, illetve tápláló termésének ígéretével magához csalogatja a madarakat. A rettentő ragadós és horgokkal felszerelkezett, egészen nagy és nehéz magok azonban beleragadnak szerencsétlenek tollaiba:

Persze – gondolhatnánk – ezzel az a fa célja, hogy a messzi vidékekre repülő madár segítsen a magok elterjesztésében. Csakhogy ezzel az érveléssel egy probléma van: a magok olyan nehezek és oly mértékben rontják a madár mozgásképességét, hogy legtöbbjük nem repül sehova, hanem ott hal éhen vagy a paraziták tehetetlen áldozataként a fa alatt.

A kis hatékonysága megkérdőjelezi azt, hogy az evolúció során érdemes volt-e e célból kifejleszteni a magok energetikai szempontból igen költséges ragasztóanyagait és lerázhatatlan horgait.

Alan Burger, a kanadai Victoria Egyetem kutatója az ezredforduló éveiben utazott a Seychelle-szigetekhez tartozó Cousin-szigetre, hogy rájöjjön, valójában miért gyilkolja a Pisonia a madarakat. A biológus meg volt győződve róla, hogy a fa rosszindulatáról élő vélekedések csupán egy szerencsétlen félreértés eredményei, és kell lennie megalapozott evolúciós előnynek, ami a jelenség kialakulását és fennmaradását indokolta.

Tíz hónapon keresztül végzett különféle kísérleteket az összes elképzelhető hipotézissel kapcsolatban, miközben biztos szörnyen érezte magát a Seychelle-szigeteken. A legkézenfekvőbb magyarázatnak azt tartotta, hogy a döglött madarak lebomló tetemei gyakorlatilag trágyaként szolgálnak a tollaikba ragadt, majd kicsírázott magoknak. Viszont a hipotézis mégsem jött be, mert az eredményei szerint a madártetemek mellett kihajtott kis Pisonia csemeték semmivel sem maradtak gyakrabban életben vagy nőttek gyorsabban, mint a madárhulláktól távol eső példányok. Sőt, úgy találta, hogy a Pisoniának sokkal több előnye származik az élő madarak ürülékéből, mind a tetemeikből,

A következő elképzelése az volt, hogy talán a szigetről felszálló, majd a ragadós potyautas miatt a tengerbe vesző madarak afféle tutajként szolgálnak a magoknak, amelyek a tetemek hátán eljuthatnak más szigetekre. Csakhogy amikor vízbe áztatta a magokat, kiderült, hogy azok alig öt nap alatt elpusztulnak, így nem bírnának ki egy akár hónapokig tartó döglött madaras hajókázást a nyílt óceánon.

Végül jobb ötlet híján Burger arra jutott, hogy valószínűleg a fa valóban terjeszteni akarja a magjait, de ez nem mindig jön össze neki. Különösen, ha egyszerre sok, füzérben növő mag ragad a madárra. E magyarázat azonban érezhetően őt magát sem győzte meg, hiszen így nyilatkozott később:

A kísérleteim eredményei meglehetősen meggyőzően arra utaltak, hogy a Pisoniának nem származik semmilyen nyilvánvaló előnye abból, hogy halálosan megbéklyózza a madarakat.

(Borítókép: Pisonia fa. Fotó: Shutterstock)