1948 februárjának egyik álmos napján a floridai Clearwater lakói hihetetlen szenzációra ébredtek: az alig 15 ezres, csendes kisváros (ma már 100 ezer feletti a lélekszáma, köszönhetően az ország minden csücskéből Floridába költöző nyugdíjasoknak) tengerpartja fura, sosem látott lábnyomokkal volt tele. A 38-40 centi hosszú és ugyanolyan széles lábnyomok semmilyen arrafelé honos állatéra nem emlékeztettek; a három hatalmas, karmos ujj hagyta mélyedések olyan mélyek voltak a homokban, hogy az ijesztő tömeget és méreteket sugallt.

A nyomok egy kétlábú, nagyjából emberi méretű léptekkel haladó teremtményre utaltak, ami a vízből jött ki, összevissza kóborolt a parton, aztán visszatért az óceánba. Később felfedezték a nyomokat egy közeli szigeten, illetve a városka melletti Suwanne folyó partján is. A minta mindig ugyanaz volt: a lény a vízből jön ki és oda is megy vissza, mielőtt a nyomok elvesznek.

A vissza-visszatérő nyomokból nyárra országos szenzáció lett, mindenfelől érkeztek zoológusok és biológusok vizsgálatokat végezni, és önjelölt szörnyvadászok elkapni a teremtményt. Egyre több lett a szemtanú is, akik eskü alatt vallották, hogy látták a lényt (ami a sajtóban időközben az Öreg Háromlábujjú becenevet kapta) a parton mászkálni vagy az óceánban úszni. A legtöbben úgy írták le, mint egy 3 méteres, szőrös, egy krokodil és egy vaddisznó vonásait magán hordozó, humanoid alak. Szakértők a nyomokból megállapították, hogy azok kétségkívül valódiak és egy nagyjából egytonnás állat (?) hagyta őket.

Még egy országszerte elismert zoológus, Ivan Sanderson is a helyszínre utazott, és hosszasan vizsgálta a nyomokat. Végül arra jutott, hogy azok 100 százalékosan eredetiek, és a legvalószínűbb, hogy egy 3-5 méter magas, addig ismeretlen ősi pingvinfaj (!) képviselője hagyta őket. (Sandersont később teljesen beszippantotta a paranormális, és az egész pályafutását misztikus lények felkutatásának szentelte, egyesek szerint ő találta ki a "kriptozoológia" kifejezést is.)

A bizarr lábnyomok tíz éven keresztül tűntek fel újra és újra Clearwater strandjain, de magát a lényt sosem sikerült kósza szemtanúk homályos elbeszéléseinél jobban megfigyelni. 1958-ban aztán az óriás pingvinszörnynek nyoma veszett, mármint egészen szó szerint, soha többé nem látták a lábnyomait. A sztori lassan feledésbe merült, mígnem harminc évvel később, 1988-ban végül egy Tony Signorini nevű autószerelő előállt a nagy leleplezéssel: ő maga volt a szörny, a főnökével, Al Williamsszal közösen, és egy évtizeden át folyamatosan betegre röhögték magukat azon, hogy mennyire hülyére vették a várost.

Signorini meg is mutatta a sajtónak a lábnyomok előállításához szükséges apparátust: két, egyenként 15 kilós ólomtömböt, amit a lábaira rögzített és a tengerparti homokban mászkált velük. A háromujjú lábnyomok inverze a tömbökbe volt belefaragva. Tony és Al éjjelent csónakba szálltak, kieveztek a part közelébe, ahol Signorini felvette az ólomcipőt, kiment bennük a partra, sétált egy kicsit, aztán visszament a vízbe, bemászott a csónakba, és leléptek – azzal kész is volt a másnapi kriptozoológiai szenzáció. Azt mondta, a tréfát egy régi National Geographic magazinban látott dinoszaurusz-lábnyom ihlette, a hamis nyomokat hagyó szerszámokat pedig az autószerelő műhelyben fabrikálták. Ezeket meg is mutatta a sajtónak, és valóban: teljesen ugyanolyan nyomokat hagytak, mint amiket az 50-es években lefotóztak a lelkes szörnyvadászok.

Sanderson már nem élte meg, hogy kiderüljön, mekkora hülyét csinált belőle a két mókamester: 1973-ban meghalt agytumorban. Addigra már igazi médiasztár volt, több könyvet írt, rendszeresen jelent meg tévéműsorokban. 2013-ban a Tony Signorini is meghalt, 91 évesen. A temetésen elhangzott nekrológban a világháborús veterán emlékei és a helyi egyházközösségben végzett munkája mellett külön kiemelték, hogy ő volt a Clearwateri Szörny.