Ha azt kérdezik tőlünk egy partikvízben, hogy melyik a világ legnagyobb vízesése, hajlamosak vagyunk a Niagara- vagy a Viktória-vízeséssel próbálkozni, pedig ezek közelében sincsenek a legnagyobbaknak. Noha ezek a leghíresebb zuhatagok, könnyűszerrel találni náluk magasabbat, szélesebbet, nagyobb vízhozamút. De hiába villantjuk meg az átlagost – legalábbis a vízesések terén – meghaladó lexikális tudásunkat, mert ha olyan természeti képződménnyel próbálkozunk, amely valamely szárazföldön található, teljesen tévúton járunk. A világ legnagyobb vízesése ugyanis a tenger mélyén található, konkrétan a Grönland és Izland közötti Dánia-szorosban.

Még mielőtt rátérnénk a vízalatti vízesésre (amelyet egyedi név híján általában csak a Dánia-szoros kataraktájának neveznek), gyorsan válaszoljuk meg a kérdést, hogy a hagyományos (értsd: szárazon lévő) vízesések közül melyek a legnagyobbak, amelyek messze leelőzik az ismertebb társaikat. Ha a vízhozamot nézzük, akkor jelenleg a Kongóban lévő vízesések az egyeduralkodók (az első három helyezett az afrikai országban található). Közülük is az első a Kongó folyón lévő Inga-vízesés, amelyen másodpercenként alig 25 768 köbméter víz csordogál le.

A legmagasabb szárazföldi vízesés a venezuelai Bolívarban lévő Kerepakupai Merú (amelyet a helyi indiánokon kívül inkább Angyal-vízesésnek neveznek), ott a Gauja folyó vize 979 métert esik függőlegesen. E tekintetben a Niagara- és a Viktória-vízesés szinte elhanyagolható. A legszélesebb vízesés (vagy inkább vízesés-rendszer) pedig a Mekongon található Khone-vízesés a maga 10 783 méteres szélességével. A Viktória-vízesés 1700 méter széles.

A Dánia-szoros kataraktája magasságban és vízhozamban is lekörözi mindezeket. Persze azonnal felmerül a kérdés, hogy hogyan nevezhetnek vízesésnek valamit az óceán mélyén, hiszen ott mindenhol víz van. Ebben van ráció, csakhogy a tenger mélyén sem keverednek azonnal tökéletesen a különböző eredetű és így eltérő fizikai és kémiai jellemzőkkel bíró víztömegek. Így igenis elkülöníthetők a környező víztől eltérő sebességgel áramló, sokszor különböző hőmérsékletű, esetleg sótartalmú víztömegek.

Itt is erről van szó. A hideg víz sűrűbb, mint a meleg, így hajlamos az aljzat közelében maradni, míg a melegebb víz fölötte rétegződik. A hideg víz így valóságos tenger alatti folyó módszára áramlik a gravitációnak engedelmeskedve, mígnem egy szakadék peremén találja magát – és lebukik a mélybe. Az északi Grönlandi-tenger felől a Dánia-szoros déli végén lévő Irminger-tenger felé áramló víz meglehetősen hideg. Közvetlenül azelőtt, hogy a víz belépne a melegebb Irminger-tengerbe, egyszer csak egy 3505 méter magas sziklapárkányon találja magát.

Jó, talán a zúdul alá túlzás, hiszen a víz a vízben jóval lassabban süllyed, mint levegő, de a magasság, az magasság. A Dánia-szoros kataraktája azonban hiába három és félszer magasabb, mint az Inga-vízesés a Kongón, korántsem ez a (nem létező) nevéhez fűződő legmegdöbbentőbb rekord. Hanem a vízhozama.

Ez 350-szer akkora vízmennyiség, mint a nyolcvanas évek elejéig létezett, és a világ legnagyobb vízhozamú zuhatagának tartott, Brazília és Paraguay határán lévő Guaíra-vízesés kapacitása volt. De már ez is csak a múlt, mert az a vízesés gyakorlatilag megszűnt 1982-ben, amikor lerombolták, hogy áramot termeljen az Itaipu-gátra épített erőműben.

Szerencsére a Dánia-szoros 3,5 kilométer magas vízesése biztonságban van a fogalmatlan emberi tevékenység ártalmaitól... Na jó, dehogy van biztonságban. Az éghajlatváltozás sokkal inkább melegíti a sarkvidékek tengereit, mint általában az óceánokat, így félő, hogy idővel a Grönlandi-tengerből sem fog a hideg víz dél felé áramlani a Dánia-szoroson keresztül. Ezzel pedig egy teljesen egyedi ökoszisztéma fog megsemmisülni, amelynek léte a hideg vízfolyam által folyamatosan szállított tápanyagtól, illetve a stabil hőmérséklettől függ.