Az iskolában mind tanultunk az ókori civilizációkról. Bár Egyiptom vagy Mezopotámia történelme tele van nagy csatákkal, izgalmas fordulatokkal, árulásokkal és úgy általában mindennel, ami a Trónok harcához kellhet, mégis talán a legizgalmasabb vagy legalábbis legmeglepőbb az Indus-völgyi civilizáció története (amit gyakran Harappa-civilizációként említenek). Ebből mára mindössze romok maradtak a mai Pakisztán területén, valamint néhány eszköz, csont és egy írásforma, amit a mai napig nem sikerült megfejteni.

Az Indus folyó menti falvak valamikor i. e. 2300 körül fejlődtek városok egész hálózatává. A két legnagyobb város Mohendzsodáro és Harappa volt, az utóbbi az egyik elsőként felfedezett rom.

A jelenlegi tudásunk igen korlátozott a harappaiak történelméről:

Azt is csak sejtjük, hogy királyuk volt, mert a kevés kivehető szobrok egyikén egy díszesebb ruhájú és fejviseletű szakállas férfit találtak. Nem maradt fenn agyagtábla, se egy papirusztekercs, így vajmi keveset tudunk a helyiek mindennapi életéről is. Lehet, hogy a barakkszerű épületek a király szolgáinak adtak otthont, ugyanakkor az is lehet, hogy mégse volt királyuk a városoknak.

Szokatlan, hogy a papok, hivatalnokok vagy kereskedők úgy tegyék a dolgukat nap mint nap, hogy semmiféle feljegyzést nem hagynak maguk után. Márpedig tudjuk, hogy legalább a kereskedelmük aktív volt. Még Ur városában is találtak pecséteket, amelyek Harappából származnak. A két civilizáció valószínűleg Délkelet-Arábiában találkozott össze, mikor rézzel kereskedtek, majd közvetlen, virágzó kereskedelmet alakítottak ki egymás között.

A harappaiak városai meglepően hasonlítottak egymásra, minden épület alacsony és széles volt. Sárból vetett és kemencékben kiégetett téglákból építkeztek; a legfeljebb kétemeletes házak széles utak mentén helyezkedtek el, amiken két ökrös szekér is elfért egymás mellett. A hatékony várostervezésről tanúskodó utak észak–déli vagy kelet–nyugati irányban futottak. A nagyobb városokhoz közel a régészek magtárakat találtak, és arra következtetnek, hogy a két nagyváros akár 30-30 ezer embernek is otthont adhatott.

Ezeken kívül a nagyobb városokban hatalmas fürdők romjait is megtalálták, ahol a medencéket kis szobák vették körül. Ezek szolgálhattak öltözőként vagy akár a papok vagy szolgák szállásaként is. Nincs egy épület se a romok között, amiről biztosan tudnánk, hogy templom volt. Azt se tudni, hogy ez a tisztaságra való törekvés vallási eredetű volt-e, vagy csupán élen jártak a személyes higiénia terén.

Minden város két részre oszlott. A magasabb részeken elhelyezkedő, fallal körülvett citadellára, ahol feltehetőleg az igazgatás folyt, valamint az alsó szintre, ahol minden más zajlott. Az alsó városrészt is vastag fal vette körül, ami ha leomlott, a lakók még mindig menekülhettek a citadellába.

Felmerül a kérdés, hogy mitől tartottak annyira, hogy két falra legyen szükségük. A környező, nagyobb civilizációkról tudjuk, hogy nem küldtek ilyen messzire sereget, és a környéken tomboló nomád hordáknak sincs nyoma. Elképzelhető, hogy az általuk asszimilált népek haragjától tartottak.

Természetes evolúció vagy erőszakos terjeszkedés?

Azt gondolhatnánk, hogy a nagy, fallal körülvett város csupán a kis völgy menti falvak evolúciójának következő lépése. Bár a kialakulásukról keveset tudunk, az egyik elmélet szerint a Harappa-civilizáció városainak legalább egy része

Ennek az elméletnek a támogatói két, Mohendzsodáróhoz közeli kis településre hívják fel a figyelmet:

• Az egyik, Kot Diji, már a harappai városok előtt jelen volt, és ásatások során azt találták, hogy a falát újra és újra befoltozták támadások után. Egy későbbi tűz során leégett falastul, mindenestül, és egy új várost húztak fel a helyén. Ez már égetett sártéglából épült, kiterjedt vízvezeték- és árokrendszerrel, széles utakkal és fürdőszobás házakkal. Egyáltalán nem hasonlított az előtte ott álló település felépítésére, sőt már egyértelműen harappai mintára épült.
• A másik közeli települést, Amrit, egyszer csak elhagyta a lakói fele. Az ősi romokon egy új, harappai város épült a már ismert módon: égetett sártéglából, kiterjedt vízvezeték- és árokrendszerrel, széles utakkal és fürdőszobás házakkal. Harcra nem nagyon találtak nyomot, így nem egészen tudni, hogyan túrták ki a szomszédokat a harappaiak. 

A környező települések bekebelezésének hatására egy meglepően egységes kultúráról beszélhetünk, ami akár a Star Trek hódító faját, az erőszakosan asszimiláló Borgot is eszünkbe juttathatja: standardizált mértékegységrendszert használtak, az utcák azonos méretűek voltak, akárcsak a téglák, amik mind szabványos mintára készültek (17,5 cm * 15 cm * 30 cm), és még a szerszámok is egységesek voltak. Egy asztalosról vagy szobrászról azonnal megmondhatták az uri piacon, hogy harappai. 

A hanyatlás

De mi lett ezzel a virágzó és rendszerető civilizációval? Valószínűleg hasonló helyzetbe kerültek, mint ami a modern kor emberére vár: i. e. 1800 körülre

A Woods Hole Óceanográfiai Intézet Liviu Giusan vezette kutatásában arra jutott, hogy a Harappa-civilizáció egy olyan időszakban erősödött meg, mikor a monszun segítségével árasztásos öntözéssel tudták a földjeiket művelni. A területről szerzett üledékmintákból Giusanék megállapították, hogy a téli monszun megerősödött, mikor a nyári gyengült, ezért a harappaiak elhagyták az Indus völgyét, és megindultak a Himalája lábához. Az árasztásos öntözést elhagyták, és esőzésen alapuló földművelésre tértek át, és már nem tudtak annyi felesleget termelni, hogy újabb városokat hozhassanak létre.

Az ezt követő időszakból még kevesebb kulturális emlék maradt fent róluk. Még az írásukat is elfelejtették, így hát nem csoda, hogy a mai napig nem sikerült megfejteni azt a kevés írásos emléket, ami a Harappa-civilizáció megismerésének kulcsa lehet.

(A cikkhez Susan Wise Bauer The History of the Ancient World című könyvét használtuk fő forrásként).

(Borítókép:  Mohendzsó-dáró romjai - Nadeem Khawar / Getty Images)