Bár Audie Murphyt szokás minden idők legtöbbször kitüntetett amerikai katonájaként emlegetni, volt egy másik katona is, akinek a neve kevésbé ismert, pedig hasonlóan sok elismerésben részesült a második világháborúban véghez vitt tettei miatt. Matt Urban alezredes öszesen 29 kitüntetést kapott, köztük egyet a francia államtól. Az utolsó, egyben a legrangosabb kitüntetését, a Becsület érdemérmet csak 1980-ban, 60 éves korában kapta meg, mert bár a parancsnoka még a háború idején felterjesztette, az ajánlás elkeveredett, és csak jóval később került elő.

Urban 1919-ben született, az apja még Urbanowiczként vándorolt be Lengyelországból. Matt később mindkét vezetéknevet használta, a hadsereg nyilvántartásában is mindkettővel szerepelt. A sereghez 1942-ben csatlakozott, majd az ezredével harcolt Észak-Afrikában, Szicíliában, Franciaországban, Belgiumban és Németországban is. Összesen hét hadi sérülést szenvedett el, de olyan elnyűhetetlen volt, hogy annak a németek körében is híre ment, akik az újabb és újabb visszatérései hatására elkezdték Szellem becenéven emlegetni.

Természetesen a normandiai partraszállásból is kivette a részét. Még a művelet elején kétszer is megsérült, miközben vállról indítható páncéltörő rakétavetővel vette fel a harcot a tankok ellen, és kettőt sikerült is kilőnie. Később egy tank eltalálta, repeszgránát sebezte meg a lábát, de megtagadta az evakuálást, és gyors ellátás után ülve irányította tovább az egységét, miközben az emberei hordágyon hordozták. Másnap, mikor egy karsérülés után orvosi ellátásra szállították, még ott helyben meg kellett műteni a lábát, majd egy angliai hadikórházba került. Hat héten belül azonban már újra a fronton harcolt.

Miután újra partra szállt, Utah Beachről elstoppolt a saját egységéhez, amelyet épp erős német túlerő szorongatott. A még mindig sántikáló, bottal járó Urbannek a nyílt harcmezőn, gépfegyvertűz közepette sikerült eljutnia egy amerikai tankhoz, amelynek a vezetője még élt, de a fegyverkezelője megsebesült, így nem tudta viszonozni a német tüzet. Urban a gépfegyverek ropogása közepette elfoglalta a lövegtornyot, és a meginduló tankkal sikerült kilőniük a német állásokat és visszaszorítani a túlerőt, hogy az amerikai zászlóalj folytathassa az előrenyomulást. A következő hetekben is több alkalommal megsérült, de nem volt hajlandó elhagyni a frontot. Miután a parancsnoka elesett, őt nevezték ki a zászlóalj élére,

Később Belgiumban, Philippeville ostrománál nyakon lőtték, és bár azonnal ellátták, az orvos úgy látta, hogy nem fogja túlélni, a káplán ott helyben fel is adta neki az utolsó kenetet. Bár maradandó gégesérülést szenvedett, végül mégis életben maradt, és előbb Franciaországba, majd Angliába szállították. Onnan még újra visszatért az egységéhez Németországba (az emberei nagy örömére, akik halottnak hitték), de harcolni már nem engedték többé. Mivel beszélni a sérülése miatt nem tudott, írásban kérte a bevetését, de ezt egészségügyi okokból elutasították. Egy ideig még a csapatával maradt, majd visszatért Angliába.

1946 februárjában szerelt le. Ezután rekreációs központokban dolgozott, majd több sportágban is sikereket ért el edzőként, később jótékonysági szervezeteket és hátrányos helyzetű gyerekeket is segített. 1995-ben a háborús sérülései következtében összeesett a tüdeje, 75 éves korában halt meg.