Sokak szerint a tiszta hegyi levegő csodákra képes. De mi van akkor, ha az ember kénytelen évezredeken át 2500 méter felett élni? A hobbi hegymászók mind tudják, hogy nem lehet csak úgy felkocogni az Everestre, szoktatniuk kell magukat az oxigénben ritkább levegőhöz.

Na de akkor hogy van az, hogy egyes népcsoportok képesek akár 9000 éve vígan éldegélni a hegyekben? Napjainkban nagyjából 140 millió ember él állandó jelleggel 2500 méteres tengerszint feletti magasságon, vagy afölött. A három fő régió Dél-Amerikában, Kelet-Afrikában és Dél-Ázsiában található.

A különböző területeken, de hasonló környezetben élő emberek általában hasonló módokon alkalmazkodnak. A bőrszín, a szemforma, a testfelépítés mind-mind azért lesz olyan, amilyen, mert az adott környezethez ez a legoptimálisabb verzió. Ugyanez igaz az állatvilágra is, például a nagy meleg ellen nagy fülekkel (ami nagyobb hőleadási felületet jelent) védekeznek az elefántok és sivatagi rókák is.

Ezzel szemben az amerikai Emory Egyetem kutatói Jon Lindo vezetésével arra jutottak, hogy az emberek a magaslati levegőhöz eltérő módon alkalmazkodtak a világ különböző tájain. Olyan emberek génjeit vizsgálták, akik 6800-1800 évvel ezelőtt éltek a perui Andokban, a Titicaca-tó környékén. A vizsgált géncsoportokat összehasonlították két nagyon különböző modern mintával: a magasan élő bolíviai aymarákéval és a Chile mélyebben fekvő partvidékén élő Huilliche-Pehuenche nép mintáival.

Kutatásukban azt várták, hogy a tibeti minta fog ismétlődni. Tibetben, ahol a levegő oxigéntartalma akár 40 százalékkal is alacsonyabb lehet, mint a tengerszinten, a helyiek alacsonyabb hemoglobinszinttel védekeznek. Az alacsonyabb vidékekről érkező hegymászók szervezete ideiglenesen úgy alkalmazkodik, hogy több hemoglobint termel, ami növeli a vér oxigénszállító képességét - bár a sűrűségét is, ami többek között növeli a stroke kockázatát. Ezzel szemben a tibetieknek alacsonyabb a hemoglobinszintjük,

Ezen kívül olyan géneket is kiemeltek a kutatók, amik más módon segítik a magaslati életet. Az ADH7 génvariáns a magasabb testsúlyért és testtömegindexért felelős, azaz a tibetiek könnyebben raktároznak az ínséges időkre, mivel nem különösebben termékeny területről van szó. Az MTHFR variáns a folsavtermelést erősíti, ami a várandós anyáknak kifejezetten fontos, viszont ultraibolya sugárzás hatására lebomlik. A tibetiek a magasság miatt még erősebb UV sugárzásnak vannak kitéve, így különösen fontos, hogy elég folsavat termeljenek.

Itt így, ott úgy

Az Andokban élőkben ezzel szemben nem a csökkentett hemoglobin-megoldást találták a kutatók. Ehelyett olyan génvariánsokra leltek, amiktől nagyobb lett a helyiek szívének jobb kamrája, így hatékonyabb pumpaként funkcionálhatott.

Érdekesség, hogy a himlő nyomait is megtalálták a leletekben. A kutatás szerint az európaiakkal való találkozás miatt a magasan élők 27 százaléka halt meg, míg a mélyebb területeken élők 97 százalékot vesztettek. A tanulmányból sajnos nem derül ki, hogy a magaslathoz való alkalmazkodás ellenállóbbá tette-e őket a himlővel szemben, vagy csak kevesebb konkvisztádor volt hajlandó hegyet mászni.

A szintén hasonló körülmények között élő etióp népcsoportok egy harmadik módon alkalmazkodtak a ritkább levegőhöz. Ők valószínűleg egyszerűen hozzászoktak és jobban viselik a hypoxiát, az oxigénhiányos állapotot.

Ezek a kutatások persze nem biztos, hogy tökéletesen fedik a valóságot, egyelőre csak a jelenlegi rálátásunkat tükrözik. Az Andokban végzett kutatást például azzal kritizálják, hogy olyan csoportokat hasonlítanak össze, akik már túl rég különváltak, Bastien Llamas ausztrál kutató szerint

Olyan, mintha az almát a körtével hasonlítanánk össze.

Lindo egyetért, hogy hatékonyabb lenne más csoportokkal összehasonlítani, de nem állnak rendelkezésre ilyen minták. Ennek ellenére megörült, amikor talált egy immunreceptort, ami himlőoltás hatására beindult. Ebből levonható a következtetés, hogy a mostani Andokban élők a dokumentált járványok túlélőinek leszármazottai. Ez azt bizonyítja Lindo szerint, hogy

Ez egy jel, hogy az emberi evolúció még ma is tart.