Elég kellemetlen tud lenni, ha egy repülőteret belep a köd, és az utasszállító gépek se fel-, se leszállni nem tudnak. Bár fizikailag képesek lennének rá a radarok és a GPS korában, de jobb a biztonság, extra sűrű ködben inkább elhalasztják a felszállásokat, a leszálló gépeket pedig más repterekre irányítják át. Persze előfordul, hogy a biztonsági óvintézkedéseket felülírják fontosabb tényezők, például az hogy háború van. Mindez a legsúlyosabban a második világháború Angliájában ütközött ki, ahol

• A bombázók jellemzően éjszaka indultak bevetésekre
• Az országban a borongós ködös időjárás alap
• Ráadásul akkoriban a szénre alapozó ipar és fűtés miatt a szmog is rátett egy lapáttal a ködhelyzetre

A légierőnél egyre nagyobb problémát jelentett, hogy a bombázók egyszerűen nem találtak haza. A pilóták egy idő után azt találták ki, hogy ha a ködben nem találják a repteret, vagy a kifutópályát, inkább visszafordulnak a tenger felé, és vízre szállnak le, miután a legénység még a szárazföld felett kiugrált ejtőernyővel. Ez persze nem volt túl hatékony megoldás, így Churchill kiadta a parancsot a tudósoknak és mérnököknek: találjanak ki valamit, amivel eloszlatják a ködöt, és a repülők biztonságosan landolhatnak.

Az első megoldás egy 1930-as évekből származó amerikai ötletre alapozott: kalcium-kloridot permeteztek a levegőbe, ami percek alatt eloszlatta a ködöt. A gyakorlatban viszont nem volt túl használható a módszer, mert az anyag korrodálta a repülőgépek alumínium-ötvözetből készült anyagát.

1942-ben aztán a brit Petroleum Warfare Department (olajhadviselési osztály) előállt az új, és első hallásra meglehetősen bizarr ködoszlató trükkel:

Oké, ez egy kicsit túlzás, a lényeg, hogy arra játszottak, hogy a köd valójában apró vízcseppekből áll, és erős hőhatással elpárologtatható. A FIDO nevű rendszer ennek megfelelően egy hosszú, az egész kifutópálya körül végighúzódó csővezeték volt, amire nagyjából méterenként kis szórófejeket szereltek, mint a kerti locsolóberendezésekre. Csakhogy ebben a vezetékben nem víz keringett, hanem kerozin, amit be is gyújtottak, amikor ködelhárításra került a sor. A hatalmas lánggal égő üzemanyag pár száz méteres körzetben elintézte a ködöt, ráadásul éjjelente akár száz kilométerről is láthatóvá tette a repülők számára a reptér helyzetét.

A FIDO-t 1943 novemberében üzemelték be, és a sikeres főpróba után 15 katonai reptéren szerelték fel Anglia-szerte. Nem túlzás azt mondani, hogy ez gyökeresen változtatta meg a háború képét, az angol bombázók így zavartalanul tudták például Berlint bombázni 36 éjszakán keresztül, illetve beszállni az ardenneki offenzívába támogatni a szövetséges előrenyomulást. A FIDO ugyan rengeteget fogyasztott - egy nagyobb reptéren óránként 450 ezer liter üzemanyagot is elégetett - de a katonai gépek zökkenőmentes fel- és leszállása megérte ezt az áldozatot.

Voltak ugyan tervek arra, hogy a megoldást békeidőben is alkalmazzák, ráadásul a világ egyik legnagyobb forgalmú repterén, a londoni Heathrow-n, de ezt hamar elvetették, a hatalmas üzemeltetési költség miatt.