1990 áprilisában az angliai Middlesbrough kikötőjében a vámosok fura dolgokat találtak a Gur Mariner nevű, Rotterdamból érkezett, és Irakba tartó teherhajó rakterében elrejtve. A semmilyen rakomány-nyilvántartásban nem szereplő hatalmas fémgyűrűkből egy kb. 40 méter hosszú, masszív cső állt össze. A gyanús szerkezetről szakértők hamar megállapították, hogy valójában egy ágyúcső - méghozzá a világ legnagyobb ágyújáé, ami nagyobb, mint a második világháború hírhedt náci szuperágyúja, a Schwerer Gustav. (Amiről azt érdemes tudni, hogy 500 fős személyzet kellett a kezeléséhez, és Szevasztopol ostrománál kilőttek vele egy 30 méter mélyre ásott, 10 méteres betonfallal védett lőszerraktárat.)

Némi nyomozás után kiderült, hogy a Gur Marineren lefoglalt alkatrészek valójában csak az iraki szuperágyú csövének alig negyedét adták ki.

De mire kellett Szaddám Huszeinnek egy ilyen monumentális ágyú? A Big Babylon csöve egyenesen az égre célzott, legalábbis a tervek szerint, mert megépíteni sosem sikerült.

A célpontjai műholdak lettek volna.

Elesett, elesett a nagy Babilon, amely ördögök lakóhelyévé lett

A műholdgyilkos ágyút eredetileg nem pusztításra, hanem éppen ellenkezőleg, műholdak Föld körüli pályára állítására tervezték. Az ötlet még az 1960-as évekből származik, és alapvetően egy olcsó és megbízható alternatíva lett volna a máig használt rakétás megoldás helyett. A kutatások kiemelkedő alakja egy kanadai mérnök, Dr. Gerald Bull volt, aki éveken át vezette az amerikaiak ezzel foglalkozó HARP projektjét (nem összekeverendő az összeesküvés-hívők kedvencével, a HAARP projekttel), de a kormányzati türelem és finanszírozás előbb fogyott el, mint hogy használható prototípus épüljön.

Bull azonban szilárdan hitt az ötletben, még akkor is, amikor a 70-es években gyakorlatilag az egész nemzetközi tudományos világ lemondott róla. Space Research Corporation néven saját űripari céget alapított, és azzal folytatta a kutatást. A finanszírozást azonban egyre sötétebb forrásokból sikerült csak megoldania, emiatt egyszer fél évet börtönben is ült, amikor kiderült, hogy az akkor éppen embargó alatt álló Dél-Afrikának adott el illegálisan hadi technológiát. (Lazán kapcsolódik, de ezzel nagyjából egy időben született meg, éppen Dél-Afrikában Elon Musk, hogy aztán pár évtizeddel később egy másik űripari magánvállalattal, a SpaceX-szel csináljon történelmet.)

Szaddám Huszein először 1981-ben vette fel a kapcsolatot Bull-lal, amikor előbbi még nem számított vállalhatatlannak és diktátornak a diplomáciai világban, de csak akkor adott neki 25 millió dollárt ágyúfejlesztésre 1988-ban, amikor már igen. Bull meg is épített egy prototípust, a Baby Babylont, ami annyira megtetszett az iraki diktátornak, hogy rögtön leadta a rendelést a gigászi nagytestvérre. Bár Bullnak erős fenntartásai voltak a megaágyú működőképességével kapcsolatban, a fejlesztés elindult. A terv persze nem az volt, hogy az ágyúval el kell találni az odafenn keringő műholdakat, elég lett volna, ha a Big Babylon lövedéke valahol a közelében robban fel, a szétfröccsenő űrszemét megvakította és működésképtelenné tette volna a célpontot.

Aztán jött a cikk elején említett nagy lebukás a brit kikötőben, és pár napon belül az a nyilvánvalóan véletlen tragikus eset, hogy Gerald Bullt brüsszeli otthonában egy ismeretlen agyonlőtte. A tudósnál 20 ezer dollár készpénz volt, ahhoz a támadó nem nyúlt.

A Babylon-projekt ezzel megrekedt.

Pár hét múlva Irak lerohanta Kuvaitot, elindítva az első Öböl-háborút. A folytatást a CNN-en már élő egyenesben nézte az egész világ.

Az háború után az ENSZ szakértői még két félkész Big Babylon-prototípus roncsait találták meg titkos iraki katonai bázisokon. (Ez a sztori ihlette egyébként Frederick Forsyth, a Sakál napjáról ismert brit regényíró bestsellerét, az Isten öklét.)

(Borítókép: Gur Mariner elhagyja Hamburgot / Fotó: www.shipspotting.com)