A holdraszállás a 20. század legnagyobb tudományos és technológiai teljesítménye volt, amit az Apollo-program lezárása után senki nem is tudott máig megismételni (igaz, nem a technikai nehézsége, inkább az irdatlan költsége miatt). Kevéssé ismert részlete a történelmi tettnek, hogy Armstrong és Aldrin úgy töltött 22 és fél órát a Hold felszínén, és úgy tűzték ki az amerikai zászlót, hogy valójában fogalmuk sem volt, hol vannak. De nem csak nekik, a NASA földi központjának sem, és a Hold körül a parancsnoki kabinban keringő harmadik űrhajósnak, Michael Collinsnak sem.

Az Apollo-11 leszállási pontját a Nyugalom tengerének nevezett területen határozta meg a NASA, gondos tervezés után. A korabeli távcsöveken át biztonságos, sima síkságnak tűnt, ahol könnyű landolni - itt tűztek ki egy kb 40×8 kilométeres sávot a leszálláshoz. Az űrhajósokat alaposan kiokosították arról, hová is mennek, részletes - már amennyire akkor azok voltak - térképeket kaptak, és fotókról memorizálták a terület domborzatát, a tájékozódási pontokat, hogy tudjanak majd odafenn navigálni.

Minden rendben is ment, egészen addig, míg az asztronauták landolásra készülve a saját szemükkel meg nem pillantották, hová készülnek leszállni: egy focipálya méretű kráterbe, autó méretű sziklákkal alaposan megszórva. A kapitány, Neil Armstrong ezt túl kockázatosnak ítélte meg, és átvette a robotpilótától az irányítást. Így végül nem az eredetileg kiszemelt helyen szálltak le, hanem jó pár kilométerrel arrébb. Az improvizált landolás simán ment, de miután kikászálódtak a felszínre, és elhangzottak az instant klasszikussá váló mondatok a kis lépésről meg a nagy ugrásról, Aldrinék azt konstatálták, hogy elképzelésük sincs, hol vannak. A domborzat nem is hasonlított a térképeikre és a fotóikra. Az űrhajósok mindenesetre nem estek pánikba:

Srácok, ha azt mondtátok, fogalmunk sincs, hová megyünk, hát, ti nyertetek

- szólt be Armstrong rádión a houstoni központba.

A Holdon töltött bő 22 óra alatt a NASA-nak sem sikerült bemérni az űrhajósok pozícióját. A legjobb esélyük a parancsnoki modulban keringő űrhajós, Collins volt, akit minden alkalommal, amikor a Nyugalom tengere fölé ért a modul, új koordinátákkal láttak el, hogy hol keressen a felszínen a leszállóegységet a modul távcsövével. Collins 110 kilométeres magasságban, óránként 6000 kilométeres sebességgel keringett, és minden egyes fordulatkor nagyjából két perce volt kiszúrni a Holdon a nagyjából 9 és fél méteres leszállóegységet. Ez elég esélytelen feladat volt, és bár próbálkozott derekasan, sosem találta meg a holdraszállókat.

Még akkor sem tudta senki az űrhajósok pontos koordinátáit, amikor felszálltak a Holdról, hogy hazainduljanak. Szerencsére a leszálló egység és a parancsnoki modul radarjai és számítógépei odafenn már megtalálták egymást, és visszavezették Armstrongékat Collinshoz, majd az egész társaságot le a Földre. Később a NASA-nak sikerült beazonosítani a leszállás pontos helyét, és műholdakról alaposan körbe is fotózták. Így derült ki az is, hogy a zászlót túl közel tűzték ki a leszállóegységhez, és a felszállásnál a hajtómű egyszerűen elfújta azt. (A későbbi Hold-utazásokon kitűzött zászlók még ma is megvannak, bár az UV-sugárzás fehérre fakította az amerikai csillagos-sávos mintát rajtuk.)

(Borítókép: NASA / AFP)