A kínai nagy fal az egyetlen, emberkéz alkotta építmény, ami olyan hatalmas, hogy még a világűrből is látszik – tartja a legenda. Annyira erősen beleette magát a köztudatba, hogy Neil Armstrong szerint a leggyakoribb kérdés, amit a holdra szállás után interjúkban és közönségtalálkozókon kapott, az volt, hogy látta-e a Holdról a nagy falat.

– hangzik a kissé kiábrándító válasz, de hát érdemes magunk elé idézni a Holdról készült leghíresebb Föld-fotót, a Kék üveggolyót, amin a legkisebb, a körvonalai alapján még simán kivehető és beazonosítható dolog Madagaszkár szigete.

(Egyébként ha már itt tartunk, a világ talán leghíresebb fényképe eredetileg fordítva áll, a déli sarkvidék van rajta felül, a széles körben ismert változat meg van forgatva és vágva.)

A Holdról látható kínai nagy fal legendája az 1930-as évekből származik, legalábbis az első írásos említése 1932-ből való, a Ripley's Believe or Not! magazinból, bő harminc évvel azelőttről, hogy bárkinek első kézből való tapasztalata lett volna arról, mi látszik a Holdról, és mi nem. Valójában már akkor elég gyenge lábakon kellett volna állnia ennek a kijelentésnek, lévén a Hold 350 ezer kilométernél közelebb nemigen jár a pályáján a Földhöz, és ezt már az ókori görög csillagászok és matematikusok is elég jó közelítéssel kiszámolták. Ez pedig azért gyanúsan nagy távolság ahhoz, hogy egy hat méter széles (ez kb. egy kétsávos útnak felel meg), és nagyjából ugyanilyen magas falat csak úgy ki lehessen szúrni.

De lépjünk tovább a legenda mutálódott verziójára: látható-e a fal az űrből? Ehhez persze először az „űr” definícióját kellene meghatározni. Az atmoszféra és a világűr határának általában a Kármán-vonalat szokás tartani, de persze ez is elég képlékeny, a NASA 80 kilométeres magasságban, mások 100 km-en határozzák meg. Akárhogy is, gyakorlati esélye az emberiségnek a hosszas nézelődésre ehhez legközelebb, és már tutibiztosan a határ túloldalán a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén, kb. 400 kilométerről van, illetve anno az amerikai űrsiklók is hasonló magasságon (300 és 500 kilométer között) keringtek.

A tapasztalat azonban az, hogy még innen sem látszik a fal. A tudósok ki is számolták, hogy ehhez a tökéletesnek tekintett (vagyis a szemészeten a látásvizsgáló táblán a legkisebb betűket is elolvasni képes) szemnél 7,7-szer élesebb látásra lenne szükség, de még egy sas vagy egy sólyom szeme sem lenne elég hozzá. Az ISS-ről lenézni a Földre és meglátni a kínai nagy falat nagyjából olyan lenne, mintha fél kilométerről akarnánk egy két centi széles csíkot meglátni, ami a színével amúgy is elég jól beolvad a környezetébe. Ez ugyanis a nagy fallal kapcsolatos második probléma a puszta mérete mellett: az anyaga nem üt el elég élesen a környezetétől.

Jang Li-vej, az első kínai űrhajós 2003-ban a visszatérése után szomorúan jelentette be, hogy – nemzeti büszkeség ide vagy oda – sajnos egyszer sem látta a falat odafentről, pedig nagyon meresztette a szemét, és 14-szer repült el Kína felett. Ezt még úgy-ahogy ki lehetett magyarázni a kínai médiában: rosszak voltak az időjárási viszonyok, meg nem erre képezték ki az űrhajóst. Egy évvel később aztán Leroy Chiao, kínai származású amerikai asztronauta készítette el a cáfolhatatlan bizonyítékként szolgáló fotót az ISS-ről, amin Pekingtől pár száz kilométerre északra, valahol Belső-Mongóliában egy hajszálvékony vonalként valóban látszik a fal.

Azóta sok fotó készült már az ISS-ről, amin látszik a nagy fal, és az asztronauták is rendszeresen megtalálják odafentről, persze távcsővel. A trükk az, hogy egyrészt ne legyen se számottevő felhőzet, se szmog, másrészt a fényviszonyok erős kontrasztot adjanak a falnak. A legjobb, ha a környéket belepi a hó, és a Nap sugarai erre vetik a fal árnyékát.

Na de akkor mi az, ami szabad szemmel is látszik az űrből? A tudósok szerint az elméleti minimum méret, amit az emberi szem az ISS távolságból képes érzékelni (bár a szemünk másképp működik, de jó analógia erre, hogy egy képpont mérete), nagyjából 120*120 méteres. Ehhez persze tökéletes körülmények és nagyon éles kontraszt szükséges, a legjobb, ha az adott objektum ki van világítva, és egyébként éjjel van. Az űrhajósok szerint egyébként a nagyvárosok fényei, de repterek, kikötők, sőt olykor még egyes hidak is láthatók odafentről.

A legérdekesebb látványosság talán Spanyolország déli részén az Invernaderos de Almeria nevű hatalmas üvegház-birodalom, ahol nagyjából 200 négyzetkilométeren termesztenek zöldséget és gyümölcsöt. A nagyjából a Balaton területének egyharmadát kitevő, szinte egybefüggő, vakító fehér folt valósággal kiugrik a tenger kékje, és a kopár hegyek barnája közül.

(Borítókép: Munkás a kínai nagy fal helyreállított részén Hsziangsujhuban, Huajzsou tartományban 2019. május 17-én. Fotó: Fred Dufour / AFP)