Aki lépett már legódarabkára, az valószínűleg teljesen egyetért a fenti kijelentéssel, még akkor is, ha soha nem járt üvegszilánkon vagy parázson. Scott Bell járt már utóbbin is, sőt 2006-ban Guiness-rekordot döntött, és 76 métert, majd 8 hónappal később majdnem 100 métert sétált a nagyjából 650 fokos parázson. Most egy rendezvényszervező céget üzemeltet, ahol az emberek csapatépítés címen forró parázson, üvegszilánkokon vagy éppen a jól ismert építőkockákon sétálást tapasztalhatják meg. Egyet tippelhetnek, melyiket bízza saját bevallása szerint a kollégáira:

Azt mondja, hogy a másik kettő egyáltalán nem fáj, de az építőkockás sétáról meglehetősen diplomatikusan csak úgy nyilatkozik, hogy elég kellemetlen élmény.

A legón járás, bármilyen furcsa, de népszerű dolog. Az, hogy viccesnek szánt showműsorokban lehet találkozni vele, nem olyan meglepő, de egyre több csapatépítőn is megjelenik lehetőségként, illetve jótékonysági eseményeken is előkerül. Itt az állhat a háttérben, hogy sokak tényleg boldogságot éreznének, ha látnák, ahogyan a főnökük 2000 különböző méretű építőkockán próbál átsétálni, és néhányan még fizetnének is azért, hogy ezt az élményt lássák, főleg ha jótékonyságra megy a befolyt összeg.

De ki az, aki építőkockákon akar járni?

A legókockák 1958-ban indultak világhódító útjukra, és bár a legtöbben szeretnek velük játszani, ugyanakkor nem véletlenül lett népszerű rossz kívánság az, hogy “remélem legóba lépsz”.

Az egész őrület akkor szabadult el igazán, mikor 2014-ben egy bizonyos George Takei kiposztolt egy képet a legó tűzsétáról. Egy portlandi bolt promóciójában azok, akik kibírják a tűzsétát, féláron válthattak jegyet a Lego kaland című mozira. Jelenleg éppen 144 ezer megosztásnál tart a kép, és 255 ezren reagáltak rá, vagyis az emberek megismerték a legón járás fogalmát, és több üzlet is lenyúlta az ötletet.

És ha már felhasználtak egy akcióra ennyi építőkockát, akkor hagyták is a látványosságot, hiszen ennél egyszerűbben még egy installáció sem készült el, mint hogy több vödörnyi Legót öntsenek ki, és mivel könnyen szállítható is, így egyre több szülinapi zsúron, gyereknapi összejövetelen is megjelent, a szülők pedig előszeretettel rendelték, hogy megmutassák a kis lurkóknak, milyen kínokat élnek át ők, mikor nem pakolják el rendesen a játékaikat, hanem hanyag módon néhány darabot maguk után hagynak a lakás legváratlanabb pontjain.

Aztán egyre többen látták meg ebben a lehetőséget, és volt, aki jótékonysági célból vállalta be a fájdalmat. Ezután jött a csapat, aki az addigi nagyjából 45 méternyi legón járás rekordját megdöntve 385 méternyi szenvedést produkált. Végül egy igazán elszánt fanatikus 834 métert, azaz majdnem egy kilométert sétált építőkockákon.

A jótékonysági szervezetek is jobban szeretik a pénzgyűjtő eseményeiken, mint az üvegszilánkokon vagy a parázson sétálást, mert azok veszélyesebbnek tűnnek, a legó meg mégiscsak egy játék, ami szórakoztatásra lett kitalálva, nem kínzóeszköznek. Állítólag valóban jobban működnek együtt azok a csapatok, akik korábban közös fájdalmat éltek át, és hát nyilvánvalóan jobban belefér a céges összetartásokba a közös legózós fájdalom, mint hogy a főnök a tanulmány ismeretében közös körömletépést alkalmaz. 

De miért fáj jobban?

A legtöbben már vágták meg magukat üvegszilánkkal, vagy lett vízhólyagjuk égési sérülés után, de kevesen vannak, akik a nagy legózásban lesérültek volna. Vagyis logikus lenne azt gondolni, hogy ez nem is fájhat annyira, mint a másik kettő.

A parázson járás előtt általában keményfát égetnek, és olyan 500-600 Celsius-fok körüli hőmérséklete van az izzó parázsnak, amikor átmennek rajta a vállalkozó kedvűek. Ez határozottan forró, és senki nem állítja, hogy nem veszélyes, ugyanakkor érdemes azt is tudni, hogy a parázs lassú hővezető, és egészen egyszerűen nincs ideje megégni a lábnak, kivéve ha komótosan sétálgat rajta az ember, vagy megáll szelfizni, ami sajnos előfordul néha. Ahogyan az is, hogy egészen egyszerűen rosszul készítik elő a parazsat, és emiatt szenvednek égési sérüléseket az emberek a talpukon. Azaz ha minden rendben megy, és szakértők készítik elő az izzó parázson járást, akkor minimális annak az esélye, hogy bárki fájdalmat érezzen közben.

Ha rendesen előkészítik a terepet, akkor az üvegszilánkon járás sem igazán veszélyes. Általában ez úgy szokott kinézni, hogy az üvegeket nagyon hasonló méretű és nagyon apró darabokra törik, aztán szépen elegyengetik, és még le is lapogatják, hogy a lehető leginkább sima legyen a járófelület. A súly nagyon egyenletesen oszlik el az üvegszilánkokon, nagyjából hasonlóan, mint a szöges ágyon, a fakírok kedvenc mutatványánál, ami valójában szintén nem fájdalmas.

Ezzel szemben a legó egy nagy keménységgel és szilárdsággal rendelkező műanyagból készül, ez az ABS (akrilnitril-butadién-sztirol), amit gyakorlatilag arra terveztek, hogy rengeteget kibírjon anélkül, hogy például eltörne vagy bárhol meghajlana, behorpadna. Tesztek szerint nagyjából 500 kilót bír ki egy szimpla kocka, vagyis mikor valaki rálép a kis éles széleire vagy magára a darabkára, akkor egyáltalán semmi nem történik a legóval, csak a fizika törvényeinek eleget téve belefúródik a talpba, és rettenetesen fáj, aminek az az oka, hogy a talp hasonlóan tele van érzékelőreceptorokkal, mint mondjuk a kéz vagy az ajkak.

Egyetlen legóra lépni fájdalmasabb, mint sétálni egy egész rakáson, mert a nyomás arra az egy kis területre összpontosul. Ugyanakkor a legón járás azért fájdalmas mégis, mert sosem lehet úgy elegyengetni, hogy sima, homogén felületet kapjunk.