Képzeljen maga elé egy híres, klasszikus szobrot! Milói Vénusz, Laokoón-csoport, Michelangelo Dávidja, mindegy, lehet akár nem is egy konkrét műalkotás, csak úgy általában: milyen színt lát, ha arra gondol, hogy antik szobor?

Hülye kérdés, gondolhatja, hát fehéret, márványszínűt, amilyen az összes régi szobor a múzeumokban. És eddig még igaza is van, a múzeumokban valóban fehérek. Viszont amikor készültek, leginkább az ókori Görögországban, vagy Rómában, még egyáltalán nem ilyenek voltak, általában élénk színekben pompáztak, hogy minél élethűbbek legyenek, vagy drámaibbak, szóval hogy úgy általában jobban kifejezzék a művész mondanivalóját.

Ezt egyrészt korabeli írásos emlékek támasztják alá, másrészt a mai modern vizsgálati módszerek sok konkrét szobornál kimutatták a festékanyagok nyomait, azzal a hajdani színeket és mintázatokat.

A rejtély kisebbik része, hogy mi történt a színekkel (a festék lekopott az évszázadok alatt; sok esetben a régi szobrok felfedezői tisztogatták le gondosan a márványról), az izgalmasabb kérdés az, hogy hogyan költöztek be a köztudatba az antik szobrok az eredeti színeik nélkül.

Fehér = tiszta = szép

A klasszikus, görög-római antikvitás korának az időszámításunk előtti 8. századtól az 500-as évekig tartó, közel másfél évezredet szokás tartani. A kor nagy művészeti teljesítményei aztán hosszú időre feledésbe merültek, hogy aztán a középkor végén, a reneszánsz korszakban fedezze fel újra őket a világ (maga a reneszánsz kifejezés is a klasszikus ókori tudás újjászületésére utal). Az ekkoriban felfedezett antik szobrokról az évszázadok viszontagságai általában lekoptatták a színeket, és az antikvitást lelkesen másoló korabeli művészek már alapban ilyenre, nyers márványszínűre készítették a maguk alkotásait.

Egészen a 18. századig azért ismert volt, hogy a régi szobrok olykor színesek voltak, és erősen vitatott, hogy ez számít-e szépnek és esztétikusnak, vagy a színtelen, letisztult, csak a formákra koncentráló szobrászat. A kérdést végül Johann Joachim Winckelmann döntötte el, akit a modern művészettörténet és a tudományos régészet megalapítójaként szokás tisztelni, abszolút megkerülhetetlen alakja a művészet történelmének. Ő ugyan nagyon jól tudta, hogy a szobrok nagy része eredetileg színes volt, de személyesen a fehér jobban tetszett neki.

Minél fehérebb egy test, annál gyönyörűbb. A szín hozzájárul a szépséghez, de önmagában nem szép. A színeket kisebb részben kell figyelembe vennünk az esztétikum megítélésekor, mert nem a szín, hanem a struktúra adja meg a szépség esszenciáját.

- írta, ezzel gyakorlatilag törvénybe foglalva a következő művészettörténész generációk számára hogy a szobrok festés nélkül, márványszínben igazán szépek és klasszikusak. Ez hamar a művészettörténet alapvetésévé vált, amit senki nem kérdőjelez meg. Annyira beleette magát a köztudatba, hogy a régészek évszázadokon át meg sem kísérelték a szobrok eredeti állapotának visszaállítását, a festékmaradványokat egyszerűen szennyeződésnek tekintették, és eltávolították a műalkotásokról. Ahol aránylag jó állapotban maradtak meg színes szobrok - például Pompejiben, ahol a vulkáni hamu jó állapotban konzervált mindent -, azt különlegességnek tartották a műértők, holott ez lett volna az alap, és éppen hogy a festetlen márvány az egzotikum. 

Ma már művészettörténész körökben ismert, hogy az antik mesterek nem egészen úgy gondolkodtak és alkottak, ahogyan az utókor azt elképzeli azóta is, de a márványszobrokat ennek ellenére a fehér színnel asszociálja mindenki - és még fogja is jó ideig.