Amikor a 18. században, Ausztrália felfedezése után a tudósok rábukkantak a kacsacsőrű emlősre, annyira hihetetlennek találták, hogy az első Európába visszajuttatott preparált példányairól azt hitték, hogy Frankenstein szörnyének mintájára több darabból, leginkább egy hód farkából, egy vidra testéből és valami kacsaféle madár csőréből varrták össze. A hihetetlen mivoltát az is erősítette, hogy a helyi aranyásók beszámolója szerint a nőstények tojásokat raktak.

Mára viszont mind a kacsacsőrű emlős léte, mind a tojásrakási szokása közismert. Ezzel viszont nincs lefedve az Ausztráliában őshonos állat minden furcsa tulajdonsága:

A hím méregsarkantyúját elég korán felfedezték, 1801-ben Sir Everard Home már társalgott erről tudóstársaival a Királyi Természettudományos Társaságban, miután a kezükbe került egy példány az állatból. Home-ék viszont, látván, hogy a nőstényeken nincs hasonló fullánk, arra a következtetésre jutottak, hogy a hímek valószínűleg párzáskor alkalmazzák ezt, megelőzve a nőstény menekülését.

A sarkantyút viszont pont, hogy nem a nőstények ellen vetik be: a (helyi) téli párzási időszakban, június és október között ádáz harc megy a hímek között a nőstényekért, ennek során használják a tüskét egymás ellen. Azt a tüskét, ami a párzási időszakban egy mirigy segítségével akár egy teáskanálnyi mérget is képes az ellenfélbe juttatni – legyen az egy másik kacsacsőrű emlős, vagy épp egy ember, aki ellen védekezik az állat.

A kacsacsőrűek belharcában leginkább végtagbénulást okoz a méreg, az embereknek viszont elviselhetetlen fájdalmat. Ezt csak tetézi az, hogy a sarkantyút olyan erővel vágják bele az áldozatukba, hogy azt utána szó szerint ki kell tépni onnan az eltávolításához.

A szenvedés viszont csak ezután jön, a fájdalomra ugyanis egyetlen ismert fájdalomcsillapító, még a morfium sem hat, jó eséllyel azért, mert a tudósok feltételezése szerint a méreg közvetlenül a fájdalomreceptorokra hat, így csak a helyi érzéstelenítés segít, az is csak időszakosan. A fájdalom mellett ugyanis további tünetként jelentkezik a szédülés, a hideg verejték, illetve az izomsorvadás, és mindez bizonyos esetekben akár három hónapig is tarthat.

Szóval bármennyire is szeretik a kacsacsőrű emlősök a csiklandozást, azért csak óvatosan.

Forrás: Slate