Amikor a tengerparton sétál az ember, érdemes figyelmesnek lenni. Bármikor találhatunk egy szép csigát vagy kagylót – vagy egy jókora darab megkeményedett bálnahányadékot, ami több tízmillió forintot is érhet.

A dolognak, eredete ismeretében, meglehetősen ártalmatlan neve van: ambergris (magyarul: ámbra), vagyis szürke borostyán. Nagyon ritka, viszont a beszámolók szerint ellenállhatatlan illata van (legalábbis miután átható ürülékszaga elmúlik), ezért évszázadok óta vadásznak rá a parfümkészítők. A Stuart kori Angliában pedig meg is ették: édességeket, pudingokat, jégkrémeket ízesítettek és főképp illatosítottak vele.

Néhány éve Gary és Angela Williams az egyesült királyságbeli Lancashire tengerpartján sétált, amikor egy szivacsos, szürkés színű dologra bukkantak, ami majdnem akkora volt, mint egy rögbilabda, és 1,57 kilogrammot nyomott. Mint kiderült, ambergris volt, az értékét 50 ezer fontra (19 millió forintra) becsülték. Korábban egy 2,7 kilós darabért 120 ezer fontot adtak. Ez összemérhető az azonos súlyú arany árával.

Az ambergris a nagy ámbráscetek bélrendszerében képződik. A cetek fő tápláléka a tintahal, de a kemény, csőrszerű szájszervüket képtelenek megemészteni. Ezek azonban olyan élesek, hogy megsérthetik a bálna beleit, ezért egy ambrein nevű anyagot választanak ki, ami összetapasztja és beburkolja a kemény tintahalcsőröket. Ebbe még beleragad néhány egyéb anyagcseretermék, majd az állat az egész masszát kiüríti magából.

Kezdetben nincs sok vonzó benne: a víz felszínén úszó, székletszagú, undorító massza. A sós víz és a napfény hatására azonban az anyagai idővel átalakulnak, megkeményedik, és nagyon finom illata lesz. Kinézete is megszépül: a fekete, nyúlós állagból egyre jobban kifehéredik és megkeményedik. A szag átalakulása egyrészt az ürülék lassú kimosódásának, másrészt annak köszönhető, hogy az ambergris szó szerint magába szívja a tenger illatait. Minél tovább úszik a vízben, annál intenzívebbé válik az illata. Ez az illat a leírások szerint z erdő talaján összegyűlő avar, illetve a gombák kalapjának alján lévő lemezek finom illatát idézi.

Az ambrein nemcsak saját illata miatt keresett a parfümiparban, hanem azért is, mert áthatóbbá és tartósabbá teszi a parfümök egyéb illatát. Az ambrein molekulák, amikor oxigén éri őket, illékonyabbá válnak, mint a parfümök egyéb anyagai, és ilyenkor magukkal viszik az egyéb illatmolekulákat. Bár a parfümipar manapság már főként szintetikus utánzatokat használ, de természetesen

De az 1600-as évek második felében, főként a Stuart kori Angliában az arisztokráciának nem tűnt elég luxusnak, ha bálnahányadékból egyszerűen parfümöt készítenek. Ők sokkal extravangásabb módon szerettek volna kérkedni vele, ha már egy vagyonért megvásárolták. Így az 1660-as évektől kezdve megjelentek az ambergrist tartalmazó receptek. Arról nem szólnak a történelmi leírások, hogy miképp gondolkodtak arról, hogy olyan dolgot esznek, ami már egyszer áthaladt a cet bélcsatornáján vagy a száján át öklendezte fel (egyébként az állatok által már megevett, majd az ürülékkel távozott dolgok elfogyasztása nem példa nélküli, ott van például a cibetmacska által félig megemésztett kávé). Az egyik fennmaradt, édes-fanyar puding receptje a következő összetevőket sorolja fel:

édesített mandula, rózsavíz, kenyér, tejszín, tojás, cukor, szerecsendió, csontvelő és ambergris.

A XVIII. században folytatódott az ambergris mint a legdrágább ételek megkoronázójának népszerűsége, zselékbe, gyógyhatásúnak tartott tejszínes italokba, jégkrémekbe is keverték. Csillaga akkor áldozott le, amikor a parfümillatú ételek egyszerűen kimentek a divatból.

Sarah Lohman gasztronómiatörténész néhány éve megpróbálta reprodukálni az ambergrisszel ízesített jégkrémet. A kóstolók nem voltak egyöntetűen elragadtatva. Voltak, akikben az illat virágokat idézett, de másoknak inkább az istállót és a hónaljszagot juttatta eszébe.