Gyerekkorunk merő hazugság: a prérifarkas kétszer gyorsabb a gyalogkakukknál
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Hevesi Kriszta a felnőttfilmekről: Azt veszítjük el vele, amit keresünk
- Az elhallgatott amerikai emberkísérletek még mindig itt kísértenek
- A szépség istennőjéről kapta a nevét, de a poklok poklát testesíti meg
- Miért vesszük rá nehezen magunkat a sportra?
- Borzalmas átok ül a világ legnagyobb gyémántjain
A kengyelfutó gyalogkakukk és a prérifarkas örök versenyfutása annak bizonyítéka, hogy a jól kitalált karakterek még akkor is megunhatatlanok maradhatnak egész generációknak, ha kalandjaik minden emberi számítás szerint repetitívek és tökéletesen kiszámíthatók. Az amerikai rajzfilm negyvenes-ötvenes évekbeli aranykorának egyik legkiemelkedőbb alkotója, Chuck Jones által megálmodott figurák a világ összes gyerekének testközelbe hozták az amerikai préri e két jellegzetes állatfaját.
Csakhogy a sorozat alaptézise totális tévedés. A prérifarkas ugyanis sokkal gyorsabban tud szaladni a gyalogkakukknál, így szinte bármikor elkapja, ha nyílt terepen tudja üldözni. Sőt, és ez lesz igazán sokkoló:
ehhez még az Acme cégtől rendelt kütyükre sincs szüksége.
Chuck Jones Mark Twain leírása alapján alkotta meg a prérifarkas figuráját, aki azt írta róla Roughing it! című korai regényében, hogy sovány, szánni való csontváz, az akarás élő, lélegző allegóriája, és mindig éhes. Eredetileg a prérifarkas és a gyalogkakukk kalandjait a kor megszokott üldözős rajzfilmjei (Tom és Jerry) paródiájának szánták, de – talán az alkotókat is meglepve – kiderült, hogy a történetek (vagy inkább gegsorozatok) megállnak a saját lábukon is. Így a két prérilakó állat a Warner stúdió Looney Tunes című rajzfilmantológiájának állandó visszatérő szereplői lettek.
A kritikusok szerint az újabb és újabb epizódokat nem volt nehéz megírni, hiszen mindig ugyanaz történik bennük. Jones önéletrajzi könyvében leírja, hogy kilenc szabályt fektetett le, amelyeknek minden gyalogkakukk-prérifarkas rajzfilmnek meg kellett felelnie – bár a munkatársai később nem emlékeztek arra, hogy a rajzfilmek készítésekor is léteztek volna ezek az írott szabályok, így valószínűbb, hogy Chuck csak utólag fogalmazta meg őket.
Mindenesetre ezek mindenkinek ismerősek lehetnek:
- A gyalogkakukk nem bánthatja a prérifarkast, csak ráijeszthet a bip-bip hanggal.
- Külső erő nem okozhat sérülést a prérifarkasnak, csak az általa használt eszközök totális kudarca (ez alól a vonatok, teherautók kivételt képeztek).
- A prérifarkas leállhatna bármikor – ha nem lenne fanatikus.
- Egyáltalán nincs párbeszéd a rajzfilmekben, kivéve a bip-bipet.
- A gyalogkakukknak mindig az úton kell maradnia.
- A jelenetek mindig a két állat természetes élőhelyén, az Egyesült Államok délnyugati sivatagaiban játszódnak.
- A prérifarkas minden eszközét az Acme cégtől kell, hogy beszerezze.
- Amikor csak lehetséges, a gravitáció legyen a prérifarkas legnagyobb ellensége.
- A prérifarkas inkább megszégyenül, mintsem súlyosan megsérül a bukása közepette.
Az állatokról szóló mesék észrevétlenül is bővíthetik a gyerekek élővilágról szóló ismereteit. No, erre éppen nem jó a Gyalogkakukk és prérifarkas, mert a főszereplők valós megfelelői köszönőviszonyban sincsenek a rajzolt karakterekkel.
Az igaz, hogy a prérifarkas és a gyalogkakukk elterjedési területe nagyjából egybeesik. Az is igaz, hogy a prérifarkas – ha úgy esik – különösebb gondolkodás nélkül elfogyasztja a gyalogkakukkot. A kettejük küzdelmének erőviszonyai azonban a valóságban pont fordítottak.
A futó gyalogkakukk végsebessége 32-41 kilométer óránként, de a prérifarkas 70 kilométerrel per órával is képes futni.
Vagyis ha nyílt terepen kellene elfutnia a prérifarkas elől, a gyalogkakukk nem sokáig bip-bipelhetne (amit egyébként a valóságban nem is csinál, inkább a galambokra emlékeztető elnyújtott hangja van).
De a valóság nem ennyire egyszerű. Egyrészt a gyalogkakukk tollazata tökéletes rejtőszínezetet biztosít, így a sivatagban cikázó madár könnyen találhat magának búvóhelyet, másrészt pedig nem röpképtelen. Bár jobban szeret futni, mint repülni, ha ezen múlik az élete, egyszerűen elrepül.
A prérifarkasok pedig egyáltalán nem számítanak annyira vesztes típusnak, mint a rajzfilm alapján gondolható. Valójában Észak-Amerikában a legsikeresebb kutyafélék ők, remekül alkalmazkodnak az ember által átalakított környezethez, és az utóbbi időszakban intenzíven növelik elterjedési területüket. Rátermettségüket tovább növeli, hogy előszeretettel keverednek farkasokkal és kutyákkal, és a létrejövő hibridek a szülőfajok legütőképesebb tulajdonságait egyesítik magukban.
(Borítókép: Egy kis prérifarkas kölyök a kaliforniai Wrightwood közelében / Fotó: Robyn BECK / AFP)