Az ember felül a repülőgépre, végignézi a biztonsági pantomim-előadást, túl van a felszálláson, és éppen elkezdene unatkozni és elgémberedni a szűk ülésben, amikor végre hozzák a kaját. Csirke vagy tészta? – szól a szokásos kérdés, de igazából mindegy, mi a válasz, mind a kettő ugyanolyan ízetlen vacak. Ismerős a helyzet?

Most jöhetne a morgás, hogy annyi pénzbe, amibe egy repülőjegy kerül, igazán beleférhetne valami rendes étel, de az a helyzet, hogy tényleg nem fér bele, igazából még a méregdrága első osztályon sem. Ugyanis a repülős kaja annyira valójában nem vacak, részben inkább az utasok ízérzékelésével van a gond.

Az könnyen belátható, hogy egy utasszállító fedélzetén nem lehet sütni-főzni, hely sincs rá, biztonságilag se fér bele, és több száz utasnak teljes képtelenség frissen készíteni akár csak szendvicseket vagy salátát is. Ezért aztán a repülős kaját már odalenn a földön elkészítik, majd lefagyasztják, hogy odafenn csak megmelegíteni kelljen. Ez már alapvetően behatárolja az ételek körét. Ráadásul szűk helyen kell felszolgálni sok utasnak az ételt, ami egy kész logisztikai rémálom, és nehéz elkerülni azt, hogy az étel ne hűljön és/vagy száradjon ki közben. A megoldás: tűzforróra melegített, és általában valamilyen szószban úszó hús és tészta.

Ilyen körülmények között senki nem várhat Michelin-csillagos élményt, de van még egy rétege a problémának. Az utasszállítókon a levegő extrém száraz – ez a szellőztetés mellékhatása, a kinti, mínusz 50 fokos levegőből dolgozik a rendszer, ami a hőmérséklete miatt szinte semennyi vízpárát nem tud felvenni. A nyomása pedig alacsonyabb a megszokottnál, olyan, mintha 2000-2500 méteres magasságban lennénk. Ez elsősorban a szaglásunkat rontja, aminek viszont meglepően nagy szerepe van az ízek érzékelésében. Nem segít sokat a helyzeten a motorok állandó, erős háttérzaja sem, ami még pluszban megzavarja az érzékszerveinket.

Összességében a körülmények erősen rontják az édes és sós ízekre való érzékenységünket, vagyis íztelennek fogjuk azt is érezni, aminek egyébként van íze. Még akkor is, ha a repülős kaját általában erősen túlfűszerezik: a felmérések szerint 30 százalékkal több sót és cukrot tesznek bele, mintha a felszínen szolgálnák fel – ami persze nem túl egészséges, ráadásul fokozza a dehidratáltságot (ami már alapban megvan a száraz levegő miatt), és azzal az utasok általános komfortérzetét rontja.

Aránylag jól megússzák az ízlelőbimbó-armageddont a savanyú és csípős ízek, de hát előbbit leginkább csak gyümölcsökkel tudják kihasználni a légitársaságok, utóbbit meg sehogy, nem lehet megkockáztatni, hogy az utasok egy része esetleg nem bírja a csípős kaját (kivéve néhány olyan helyet, ahol az a helyi kultúra része, például thai vagy koreai légitársaságoknál egész korrekt csípős curryt adnak néha). Elég jól megtartja még az ízét az umami, amit húsokban, gombában, kemény sajtokban vagy paradicsomban érhetünk tetten leginkább – nem véletlen, hogy ezeket előszeretettel alkalmazzák a repülős kaják alapanyagaként.

(Repülős kaják témájában egyébként megkerülhetetlen alapvetés az airlinemeals.net oldal, ahol több tízezer témába vágó fotó és értékelés gyűlt össze az évek alatt, az ötvenes évekből származó kuriózumoktól a legrosszabb magyar kórházi ebédekre emlékeztető borzalmakon át a több ezer dolláros jegyek mellé járó luxusfogásokig.)